Első versenyem

Sziasztok! Még nem fejezet, ugyanis kicsit elfoglalt vagyok ezen a héten, nagy a rohanás, de már íródik, és ez jó jel. Számomra. Amiért most írok az az, hogy jelentkeztem ... életem első blogversenyére. Igen, ez nagy szám! :) Remélem sikerül majd jó helyezést elérnem, ha nem, hát az sem baj, kritikafüggő vagyok, szóval. Áldás és átok is egyben. Jelentkezzetek ti is Luca versenyére! Most viszont rohanok moziba. Csontváros. El sem hiszem.

4. díj és infók

Sziasztok! Jazz ismét jelentkezik. Nos, múlt héten táborban voltam a Balatonnál és szuper volt, erről nem számolnék be részletesen, mert nem is tartozik ide, gondolom senkit nem érdekel és nincs is sok időm. Szóval most egyrészt a következő fejezetről lenne szó..Már fél oldalt megírtam belőle, tök király, egész jól haladok, ahhoz képest, hogy még ennyire sem számítottam nyaralás után. So, rózsákat az öltözőbe. A másik dolog az az, hogy megkaptam a negyedik díjamat, ezennel szeretném is megköszönni Elizabeth Rosati-nak! : ) Sokat jelentenek nekem ezek, még ha nem is küldöm tovább, nem nagyon olvasok blogokat időhiány miatt. :s De, hogy ne legyen olyan elhagyatott és üres a blog, amíg nem érkezik a következő rész, kirakom ezt a főoldalra. Csak, hogy tudjátok, a szerkesztő mindig itt van és mindent figyel. :D

11 dolog rólam:

1. 36 könyvet olvastam el a nyáron. (Y)

2. I'm a f*ckin' shadowhunter since...3 weeks

3. Bögregyűjteményem van. 

4. Fogalmam sincs, mi leszek, ha nagy leszek.

5. Talán amatőr filmkritikus :D (nope)

6. "I'm great in bed. I can sleep for days."

7. Kicsit félek a gimnáziumtól.

8. Imádok enni. Ezt már írtam ?!

9. Mindig rendetlen a szobám, de egy zseni átlát a káoszon, ugye? :D

10. Haldoklom, ha meglátok egy aranyos állatot.

11. Imádom a twitter-t.

11 válasz:

1. Ki a legszebb ember, akit ismersz? A legjobb barátnőm. De tényleg.

2.Mi az álommunkád? Valami állatokkal, fotózással, utazással, írással, evéssel, alvással és rajzzal kapcsolatos. Egyben. Tudom, ilyen valószínűleg nincs. 

3.Van olyan ember a környezetedben, aki szeret téged, de mindig úgy érzed, hogy nem eléggé? Van, de nem várhatom el tőlük, hogy szeressenek.

4. Mit gondolsz a mai öltözködési stílusról a mai fiatalok körében? Lányoknál bejön a vintage stílus, csak jó drága. Fiúknál meg borzasztó ami megy. : )

5. Mi a kedvenc állatod? Egy Gazsi nevű plüsskígyó. Ehh, nem, ló.

6. Az írás a szívedből jön? Nem, a kezemből. Ez milyen kérdés?! :D Sosem írok kényszerből, vagy azért, mert mások elvárják. Akkor mindig rossz lesz a végeredmény.

7. Ki az az ember, akit a legjobban szeretsz? A családom mellett a legjobb barátnőim. Szóval áll pár ember az első helyen.

8. Milyen zenét hallgatsz? Gyakorlatilag bármit meghallgatok. 

9.Tudtad, hogy az emberek biztosan nagyon szeretnek?? :3  Néhányan szeretnek, a többiek véleménye meg nem nagyon érdekel. Nem vagyok barátkozós típus, mégis azt mondják, hogy sok ember szimpatikusnak talál. Lol.

10.Ha lenne egy kívánságod mi lenne az? Már megint ez a kérdés. Utálom. Nem lenne.

11.Szereted az egyszarvúkat? Always & forever

Szóval nem küldeném tovább, csak annyit mondok, hogy élvezzétek ki, ami még maradt a nyárból. 

                                                                                   Jazz, xx

Photo 3- Change the world

Sziasztok! Nos, sűrűbb a nyaram, mint gondoltam, de nem most kezdenék el szabadkozni, ugyanis új résszel jöttem. Nem tudom egyáltalán olvas-e egy-két elvetemült kóbor lélek, vagy már teljesen reménytelen a helyzetem, de ha igen, adjatok valami jelet könyörgöm. Pipát, hozzászólást, írjatok a chat-be, vagy nyomjátok meg bal oldalt azt a pici bloglovin' gombot. Asszem' nekiállok hirdetni a blogot, mert ezzel nem megyünk semmire, és úgymond ebben a 'kezdeti' stádiumban szükségem lenne némi visszajelzésre a munkámmal kapcsolatban. Most örülök, mert a könyvhéten megjelent egy novellám-eddig úgy volt, hogy nem fogják publikálni. Szóval ez mindenképpen pozitív ráhatás az enyhe túlzással 'írói' énemnek. A másik dolog amit mondani szeretnék még a fejezet előtt, hogy hibás a blog címe. Nem is tudom miért, talán a figyelmetlenség, de mindenhová az 'about' szócskát írtam-jó magyar szokás szerint úgy jobban hangzott. Majd a következő fejlécnél javítom 'of'-ra.. 15.871 karakter, 4 oldal. Jöttem volna még egy twitter bejegyzéssel a fejezethez, viszont már éjfél van, fáradt vagyok, majd később berakom. De most hagyjuk a rizsát-enjoy!
                                                                                                                     Jazz,   xx

Music: The Last Goodnight-Pictures of You

Photo 3 – Change the world

2014. június 02.

UK, London, Hotel Sunfields

Lorie-Anne Taylor

Klassz és felbecsülhetetlen az, amit akkor érez az ember, amikor a szeretett bátyja sorsára hagyja védtelenül egy… egy ötcsillagos hotelben. Este tízkor másra sem vágytam, mint a szállodaigazgató feleségének végtelennek ígérkező csacsogását hallgatni. Ugyanis miután David lelépett, hogy születésnapi vacsorára vigye a menyasszonyát, Carla, az enyhén olasz beütéses, középkorú nőszemély úgy döntött, én leszek a legmegfelelőbb társaság a számára. Legalábbis ahhoz, hogy beszámoljon valakinek az új nadrágkosztümje áráról. Elég kényelmetlenül éreztem magam anélkül is a mai estén, hogy nagyvárosi, vagyonos asszonyok monológját kelljen tűrnöm fél órán keresztül. Ráadásul még jobban pirultam amiatt, hogy a saját galériám megnyitójára csak egy egyszerű koktélruhát vettem fel. Amikor Carla már átrágott minden szerinte érdekes témát, kezdte látványosan unni az egyoldalú beszélgetést, úgyhogy ömlengős szabadkozás után elindult megkeresni a férjét. Tíz másodperc egyedüllét után viszont kezdett egy icipicit hiányozni, hogy valaki lefoglaljon, és elég reménytelennek láttam a helyzetemet, ugyanis mindenki mérgezett egér módjára mászkált körbe az egyre nyomasztóbb légkörű teremben. Úgy döntöttem, nem várom meg a 3. emeleti étteremben rendezett vacsorát, ezért helyet foglaltam a hall egyik bőrkanapéján, és a 18. születésnapomra kapott telefonon megnéztem a buszindulásokat a Queens Road-ra. Tavaly nyáron költöztem ki Londonba, azóta a nagymamám hatalmas kertes háza az otthonom. Jól megvagyunk egymás mellett, kora ellenére mindenről lehet vele beszélgetni, nem zárkózik ez az újtól, és minden baromságban benne van. David Abby-vel bérel lakást a Clare Hill-en, még az esküvő előtt szerettek volna összeköltözni.

Sajnos ilyenkor már csak átszállással indulnak a buszok, így kezdtem kétségbe esni, a tömegközlekedés nem igazán az én terepem. Azon gondolkodtam, hogy hívok egy taxit, amikor a kanapé mellettem hirtelen besüppedt, és én csaknem oldalra borultam. Meglepetten fordítottam el a fejem, és ugyan az a kíváncsi zöld szempár nézett le rám, mint pár órával ezelőtt a galériában. Tekintete nem tükrözött semmi ahhoz hasonlót, amit először láttam, visszafogott volt, szelíd, és derűs. Viszont észrevettem rajta, hogy nincs hozzászokva az elutasító viselkedéshez.

-          Szépen otthagytál a teremben. – Kezdte, s arcára tettetett sértődöttség ült ki. Kérdően néztem fel rá, majd, hogy tartsam a számomra biztonságos távolságot, arrébbcsusszantam a kanapén. Időközben teljesen kiment a fejemből, hogy azt mondtam neki maradjon a galériában. Vajon tényleg ott várt egész végig, vagy rögtön elindult valamerre?  

-          Megfeledkeztem rólad. – Mormogtam még valami bocsánatkérésnek nevezhetőt is, aztán elraktam a telefont a táskámba, és karjaimat összefűzve a mellkasom előtt feszülten hátradőltem. Nem igazán kedvelem idegen emberek társaságát. Pláne nem olyanokét, akik arrogánsak és kiolvashatatlan tekintettel, szemtelen fél mosollyal bámulnak.

-          Általában azt szokták rám mondani, hogy felejthetetlen jelenség vagyok. – Folytatta szakadatlan magabiztossággal, miközben kényelmesen a kanapé háttámlájára könyökölt. Csak most engedtem meg magamnak, hogy a szemem sarkából vessek rá egy pillantást. Homlokába lógó göndör tincseit gondosan oldalra tűrte, fehér inget viselt, fölötte grafitszürke blézerrel. Már-már kezdtem elkalandozni, amikor megköszörülte a torkát. Illúziórombolás.

-          Azt nem szokták mondani, hogy kicsit sok önbizalommal rendelkezel? – Vágtam vissza, mire Harry színpadiasan a szívéhez kapott, és elnevette magát. Én rezzenéstelen arccal néztem a rögtönzött kis drámajátékát, majd unottan piszkálni kezdtem egy gyűrődést a ruhámon. A pár másodperces kínos csöndet a Viva la Vida törte meg, s az ismerős dallamra ijedten túrtam a táskámba a telefonom után kutatva. Kis idő után meg is találtam, és az eszeveszetten villogó kijelzőre nézve láttam, hogy a bátyám hív.

-          Szia Dave. – Szóltam bele színtelen hangon, majd a táskát begyűrtem a lábam és a kanapé karfája közé. A két perces, folyamatos hadarásból csak időnként tudtam kibogozni néhány értelmes szót, mint például „bocsánat”, „menjhaza” vagy „tudodmitmégsem”. Aztán se puszi, se pá, David letette a telefont. Fel akartam hívni anyát, de gondoltam, hogy már a repülőn ülnek, ezért ezt az ötletet is elvetettem. Már majdnem önsajnálatba zuhantam, amikor Harry ismét megszólalt mellettem.

-          Azért jöttem, hogy hazavigyelek. – Kezdett az agyamra menni a szüntelen mosolygása és önbizalma. Észrevettem a hasonlóságot közte, és a legjobb barátnőm, Hanna között. Hannának van mire büszkének lennie, magas, természetes sötétszőke és semmi sminkre nincs szüksége, anélkül is felfigyel rá bárki. Adottságait általában nem használja ki, ugyanis már másfél éve komoly kapcsolata van. Ő szöges ellentétem. Én alacsony vagyok, teljesen átlagos és az önbizalmam körülbelül egy újszülött bárányéval vetekszik. Nos, ez elég béna hasonlat, de jobb nem jutott eszembe. Hanna mindig rózsaszínben látja a világot, néha féltem a túlzott pozitivitása miatt, mindig beleéli magát a legőrültebb ötletekbe is, és ha nem jön össze valami, amit eltervezett, akkor magába zuhan, és napokig el sem tudom érni. Visszatérve, Harry már kezdte megsérteni a személyes teremet azzal, hogy „egészen véletlenül” közelebb csúszott. A táskám valószínűleg nyomorultul érezhette magát a lábam és a kanapé karfája között.

-          Persze, én pedig azért jöttem, hogy megváltoztassam a világot. – Kelletlenül felnevettem, mire a mellettem ülő fiú arcán érzelmek sokasága futott át, köztük bizonytalanság is, amit egyszerűen nem tudtam hová tenni. Hogy akár egy viccnek szánt mondatom hatására egy pillanatra meginogjon a magabiztossága?! Vagy csak beleképzeltem? Talán.

-          Tényleg. A bátyád szólt, hogy vigyelek haza. Ezért jöttem. – Fordult felém már egy fokkal komolyabban, arckifejezéséből gondoltam, hogy lehet valami abban, amit mond. De Dave miért nem szólt nekem? Vagyis.. lehet, hogy abban az egyoldalú telefonbeszélgetésben ledarált mindent, csak én nem tudtam kivenni. Egyáltalán honnan ismeri Harry a bátyámat? Miért kellene bíznom benne?

-          Mióta ismered? – Csúszott ki a számon egy kérdés, majd szúrós tekintettel fordultam zöldszemű felé. Ő először értetlenül bámult rám, de mikor leesett neki, hogy kiről beszélek, alig láthatóan megrázta a fejét, és hirtelen a semmiből visszatért pimasz mosolya. Hogy én mennyire nem kedvelem..

-          Körülbelül 3 éve. – Felelte rövid gondolkodás után, s pár másodperc múlva, mint akinek már semmi dolga nincsen, felpattant a kanapéról, és kérdőn nézett le rám zöldesszürke íriszeivel. Kezét felém nyújtotta, mire én reflexszerűen hátrébb húzódtam.

-          Mit csinálsz? – Kérdeztem meglepetten, és egy száraz pillantást vetettem felé. Nem voltam képben, teljesen szétcsúsztam, mintha az elmúlt 5 percben itt sem lettem volna. Próbáltam összerakni a képkockákat, a telefonhívást még el tudtam helyezni valahol, de a tartalmát már nem. Emlékszem, hogy Harry válaszolt egy kérdésemre, de arra már nem, hogy mire voltam kíváncsi. Egy vödör hidegvíz jól jött volna, hogy észhez térítsen.

-          Fogalmam sincs nálatok ez hogy megy, de itt nem veszik tolakodásnak, ha felsegítek egy lányt a kanapéról. – Mondta szemtelen mosolya mellett, szinte örült neki, hogy belém köthet. Gyorsan visszatértem a jelenbe, újra észleltem a körülöttem lévő, csöppet sem csendes környezetet, a hall magas mennyezetéről lógó csillárok vakító arany fényét, és a fejem fölött villogó képzeletbeli vészjelző vörös lángját, amely szinte rám ordított, hogy mekkora egy szerencsétlen vagyok. Harry segítségnyújtását visszautasítva fénysebességgel álltam fel a kanapéról, de szokás szerint most is majdnem képes voltam elesni a saját lábamban. Nevetségesen festhettem előtte abban a pipacsszínű ruhában, amit Dave erőszakolt rám két hete egy bevásárló körút során, és abban a fekete keretes szemüvegben, ami egyáltalán nem passzolt a szerelésemhez, viszont nélküle nem láttam volna távolra.. Még mindig nem értettem, hogy Harry miért van itt, de legalább tisztában voltam azzal, hogy pontosan mit is takar az, az „itt” szócska. Sunfields Hotel, London, Egyesült Királyság. Tehát nem otthon vagyok. Francba.

-          Úgy értettem, hogy hová megyünk? – vetettem közbe egy valószínűleg ismét hülye kérdést, aminek most tudnám a válaszát, ha lelkileg is jelen lettem volna az elmúlt időben. Harry felnevetett, majd elindult a kijárat felé, én pedig automatikusan próbáltam alkalmazkodni hosszú lépteihez. Minden bizonnyal jól elszórakozott a zavarodottságomon. Nem szegezett nekem egy gúnyos kérdést sem, csak visszafogottan mosolygott, amíg megtettük azt a rövid távolságot az ajtóig. Amikor kinyitotta előttem, arcomba csapott a hűvös, esti friss levegő, és a sztrádáról beáramló kipufogógáz elegye. Normál esetben imádtam ezt az illatot, de most kis híján felfordult tőle a gyomrom. Harry becsukta mögöttünk az ajtót, és a parkoló felé vette az irányt. Kezdett derengeni valami abból a telefonbeszélgetésből, amit Dave folytatott szerény személyemmel körülbelül tíz perce. Na meg persze abból, amit zöldszemű mondott ezek után, hogy majd ő hazavisz. Azaz a bátyám valóban lebeszélte ezt, ráadásul még nekem is beszámolt róla, csak akkor én éppen valahol máshol jártam. Dave-ben kétség nélkül megbízom, és ha ő azt mondta, hogy ma Harry fog hazavinni, akkor valószínűleg nem kitaláció az egész. Az üldözési mániám még nem párolgott el teljesen, de már kicsit megnyugodtam, mire a fiú autójához értünk. Nem vagyok valami nagy kocsi rajongó, éppen elég annyi, hogy megszereztem a jogosítványomat, de ez egyszerűen tökéletes volt. Hatalmas, fekete Range Rover, sötétített ablakokkal és nem is valami régi gyártmány, hibátlan fényezéssel. Nem lehetett olcsó. Harry udvarias angol módjára kinyitotta előttem a terepjáró ajtaját, én pedig egy köszönömöt elmormolva próbáltam a legelegánsabb módon beverekedni magam az anyósülésre. Amint ő is beszállt mellém, valamilyen oknál fogva ismét elfogott a pánik. Ez a kocsi kívülről nagyobbnak hatott. Újra eszembe jutott az a mérhetetlen mennyiségű krimi novella, amit tavaly nyáron olvastam, és azok a filmek, amelyekben az emberrablások ugyanilyen jelenettel kezdődtek. El akartam hessegetni ezeket a valószerűtlen gondolatokat, de amikor az autó kerekei finoman előremozdultak alattunk, a szívem még hevesebben kezdett verni. Vaskalitkában éreztem magam, melynek falai minden egyes bent töltött másodperccel közelebb húzódnak hozzám, csak arra várva, hogy elfogyjon a levegőm, aztán pedig gúnyosan kacaghassanak rajtam egy nagyot. Nagyokat szippantottam a hagyományos zöld fenyőfa által árasztott illatfelhőből, amelyet a légkondi sodort felém a műszerfal felől. Amikor már pár perce elhagytuk a parkolót, azon kaptam magam, hogy kifelé bámulok az ablakon, és az aszfalton elhaladó fehér csíkokra koncentrálok. Ez általában segít elterelni a figyelmemet a hányingerről. Szorongásom azonban elég feltűnő lehetett a mellettem ülő fiú számára, ugyanis azt vettem észre, hogy köztem, és az autópálya között kapkodja élénkzöld szemeit.

-          Valami baj van? – Mély hangja érezhetően ezer szilánkra törte a már jó ideje fennálló csendet. – A táskádnak ez nem fáj? Kicsit feszültnek tűnsz. – Az is vagyok. Ijedten az előbb említett tárgyra pillantottam, és csakugyan görcsösen markoltam a fekete műbőr anyagát. Ujjaim elfehéredtek, a táskámon pedig csúnya gyűrődések hagytak nyomot. Legszívesebben sírtam volna, de az nem változtatna semmin. Sőt, valószínűleg rontana a bezártság érzetemen.

-          Csak.. – törtem a fejem valamilyen ütős magyarázaton. Ezaz! – nem vagyok hozzászokva az angol forgalomhoz. – válaszom hihetőnek bizonyult, mivel Harry tekintetét visszafordította az útra, és a következő húsz percben szinte tudomást sem vett rólam. Örültem egy kis nyugalomnak, semmi mást nem lehetett hallani, csak a motor egyenletes zúgását és a mellettünk elszáguldó kocsik zaját. Kezdett alábbhagyni a félelmem, a látóterem kitágult, és most, hogy a szívverésem is lecsillapodott, alaposan szemügyre vettem az autó belső terét. Nem forgolódtam nagyon, éppen csak egy pillantást vetettem mindenfelé. Minden tiszta volt, kifinomultnak látszott, éppen ahogy elképzelhetjük egy tehetős fiatal kocsiját. Igazából semmilyen elképzelésem nem volt ezzel kapcsolatban, de ha lenne, valahogy így nézne ki.

-          Csak nem tetszik? – francba. Nem is nézelődtem feltűnően. Mindent észrevesz? Szeme sarkából engem figyelt, én pedig próbáltam a legtermészetesebb testtartást felvenni. Leengedtem a vállamat, a lábaimat pedig keresztbe tettem, mégsem sikerült enyhíteni az éjszaka folyamán felgyülemlett feszültséget.

-          Miért nem az utat figyeled? – kérdeztem egy kicsit vehemensebben, mint szerettem volna, de ez őt egyáltalán nem lepte meg.

-          Tudod 180°-os a látószögem. – válaszolt teljes nyugodtsággal, a szarkasztikus él viszont alig hallhatóan, de visszaköltözött a hangjába. Hihetetlen, hogy az egyik percben még egész elviselhető a társasága, a másikban viszont alig várja, hogy valami gúnyos megjegyzést tegyen rám. Elmosolyodott, amikor látta rajtam, hogy nem szándékozom visszaszólni neki. Holott nagyon is szurkált odabent az a kisördög, hogy vágjak vissza valami megsemmisítő félmondattal. Felesleges. Inkább ráhagytam az egészet. Elég fáradt voltam, így az út hátralévő részében nem is gondolkoztam semmin, csak néztem ki a fejemből. Már ismerős utcákon jártunk, közel a nagymamám házához, amikor Harry ismét megszólalt.

-          Dolgozol most valamin? – meglepetésként ért, először nem tudtam, mire gondol.

-          Mi van? – automatikusan szökött ki a számon az udvariatlan kérdés, majd halkan módosítottam egy „tessék”-re.

-          Úgy értem, jelenleg dolgozol valamilyen kiállításon? – azonnal gyanakodni kezdtem, nem hittem, hogy hirtelenjében elkezdte őt érdekelni a fotós karrierem. Furcsa hangot adtam ki, valahol a kuncogás és a horkantás között.

-          Ez elég hosszú. Nem úgy megy, mint ahogy a zenészek dolgoznak egy-egy albumon. – érthetetlen módon kicsit hivatalosabb hangnemre váltottam, ahogy elmagyaráztam neki a következő 5 percben, hogy hogyan is zajlik egy kiállítás megszervezése. Mivel nekem is ez volt az első, csak erre az egy tapasztalatomra hagyatkozhattam, ezt leszámítva nem is volt olyan vészes. Valami oknál fogva meséltem neki arról, hogy új fényképezőgépre gyűjtök, és, hogy a következő projektem valószínűleg Londont fogja bemutatni a saját szemszögemből. Figyelmesen hallgatott végig, egyáltalán nem éreztem nála azt a fajta felsőbbrendűséget, amelyet a galériában tanúsított. Mintha valóban érdekelte volna a mondanivalóm, ami egy kicsit jólesett. Ritkán beszélek másoknak ezekről a dolgokról. Éjfél volt, mikor Harry a kocsijával leparkolt a nagymamám emeletes háza előtt, és kiszállt, hogy a másik oldalról kinyissa nekem az ajtót. Apró gesztus volt, most azonban jobban tudtam értékelni, mint a parkolóban, amikor majd szétvetett az ideg. Felkísért a teraszig, ahol beszélgettünk még pár percig, mielőtt elköszöntünk volna egymástól. Azt mondta nem lakik messze innen, ezért visszautasította a felajánlásomat, hogy maradjon éjszakára.

A házban sötét volt, és mivel nem akartam felébreszteni a nagyit, aki már valószínűleg rég húzta a lóbőrt, levettem a magas sarkúmat és vaksötétben caplattam fel az emeletre. A lépcsők itt-ott megreccsentek, ilyenkor lecövekeltem és füleltem, hogy a nagyi nem botorkál-e ki serpenyővel a kezében, egy elvetemült betörő reményében. A fenti folyosón már felkapcsoltam a villanyt, és miután felnéztem egy kis időre a twitterre, és válaszolgattam a megnyitóval kapcsolatos kérdésekre, elmentem zuhanyozni. Végre lehámozhattam magamról azt a kényelmetlen ruhát, helyette pedig egy hosszú pólót és egy rövidnadrágot vettem fel pizsamaként. Nem volt időm sokat gondolkodni a mai napon, a fáradtság ólomsúlyként nehezedett a szememre, az álmok furcsa és megfejthetetlen világa azonnal magával is rántott..