2013. június 12., szerda

Photo 2- You're an eye-catcher

Hey everyone! Nos, itt a ballagás, a szerenád és egyéb programok előtt meghoztam az új részt, ami friss, és ropogós(a 2. fele) mivel az elsőt már vagy két hete megírtam. Az előző fejezethez tartozik egy twitter bejegyzés:

Nem is húznám tovább az időt, mert nekem is mennem kell, szóval kellemes olvasást. Jazz,  xx


Photo 2-You’re an eye-cather
2014.június 02.
UK, London, Hotel Sunfields
Lorie-Anne Taylor


Egy pillanatra teljesen lefagytam, nem számítottam senkire a hátam mögül. Akárki is legyen a velem szembenálló személy, nagyon ügyesnek kellett lennie, hogy ne vegyem észre. Mióta áll itt? Nem láttam az ebédlőben sem. Mit akarhat? Az üldözési mánia állandó ellenségem, ha idegenekről van szó. Most sem kerültek el ijesztőbbnél ijesztőbb gondolatok. Ezzel egyszer kicsinálom magam. Veszélyes. Másodpercekig állhattam szótlanul, amikor az- időközben 180 cm magasra saccolt- idegen torokköszörülésével megtörte a kínos csendet.
-          Én…bocsánat. – Bocsánatot aztán kérhet. Főleg mert majdnem rám hozta a szívbajt. Két okból kifolyólag hátráltam egy lépést: az egyik az előttem álldogáló közelsége, a másik talán a kisebbségi-komplexusom. Megfélemlítően magasodott felém, még akkor is, ha semmi hasonló szándékot nem véltem felfedezni az arcán. Volt egy kis időm jobban szemügyre venni kivel is van dolgom. Hozzám képest leginkább egy létrára hasonlított, göndör tincsei rendezetlenül keretezték arcát, igen megjegyezhető karaktert kölcsönözve neki. Zöldesszürke íriszeit egyenesen az én sötétbarna tekintetembe fúrta, amibe akaratlanul is belepirultam. Féloldalas, gödröcskés mosolyából azonban egyáltalán nem lehetett leolvasni semmiféle bocsánatot.
-          Nos… ha kinézelődted magad, talán rátérhetnék arra, miért ilyen végtelenül lehangolóak a fotóid. – Mély hangjából sütött az arrogancia, egészen biztos, hogy láttam már valahol. Az egoista vigyorával talán minden naiv lányt levesz a lábáról, és éppen ez teszi felejthetetlenné és egyedivé a vonásait. Viszont ha kényszerítenének sem jutna eszembe, hogy ki is ő. Előbbi mondatára kíváncsian felvontam a szemöldököm, hihetetlen, hogy az első szavaival képes volt felidegesíteni.
-          Én kérek elnézést!- Tártam szét a karjaimat dühösen, majd éppen hátat fordítottam volna, ha a még mindig névtelen illető a csuklómnál fogva vissza nem ránt maga felé. Ez milyen barbár szokás?
-          Látom nem igazán bírod a kritikát. – Intézte felém lekezelően, miután hajlandó volt elengedni a kezemet. Általában nem kapom fel hamar a vizet, igenis bírom a kritikát, sőt, ami azt illeti számítok is ilyenekre, de az, hogy ismeretlenül, ráadásul ilyen hangnemben beszéljen velem valaki, egyszerűen elviselhetetlen. Mégis mit képzelt? Hogy mosolyogva szóba elegyedek vele miután nyíltan lehordta a képeimet? Kezdtem azon gondolkodni, hogy ha gyorsan megfordulok és elfutok, vajon nem vonom-e magamra túlságosan az emberek figyelmét.. Bizarr ötlet, de bejöhet.. Végül arra jutottam, hogy a magas sarkú és egyéb hátráltató tényezők miatt-és mert mégsem lehetek ilyen gyáva- itt kell maradnom.
-          Kihez van szerencsém? – Próbáltam a legudvariasabban festeni, bár a hanglejtésemből valószínűleg bármelyik épeszű ember rájött volna, hogy nincs túl sok kedvem ismerkedni. Zöldszeműn valami meghökkenés féleség futott át, amit nem igazán tudtam mire vélni, majd miután kérdően félrebillentettem a fejem, tétován nyújtotta felém jobb kezét, melyet vonakodva bár, de elfogadtam.
-          Harry Styles. – Pár másodpercre belefeledkeznem tökéletes brit akcentusába, de szerencsére sikerült visszarángatnia a csúf valóságba következő mondatával. – De én még mindig nem tudom a te nevedet. – Eldobom az agyam.. Hogy lehet valaki ilyen bunkó? Emberibb stílusban már nem is tudja közölni a véleményét? És abban a pillanatban ugrott be, hogy ki is ő. A legjobb barátnőm már legalább két éve zeng ódákat róluk, akaratlanul is tudom az összes számuk címét, hogy mikor kinek volt barátnője, hány óra hány perckor koncerteznek a világ nagyvárosaiban, és azt is, hogy, hogy hívják az egyik tag nagymamájának a szomszédjának a kutyájának a kölykét. One Direction. Nem tudom először miért nem ismertem fel őt, hiszen eddig minimum nyolcvanmilliószor hallottam ezt a nevet. Talán a galéria megnyitója miatti pánik, vagy az, hogy sikeresen rám hozta a szívbajt.
-          Boginak hívnak. – Reflexszerűen mondtam ki a nevemet, mire az előttem álló fiú meglepve vetette rám zöld tekintetét. Nem értettem a reakcióját, kellett egy kis idő, hogy rájöjjek, magyarul mutatkoztam be neki. – Illetve.. Lorie-Anne. – Ennél kínosabb már nem is lehetett volna a helyzet, körülbelül olyan vörös pír önthette el az arcomat, mint a rajtam lévő koktélruha. Nem régóta élek Angliában, ezért néha előfordul, hogy a Magyarországon használt nevemmel mutatkozom be. Ha a kiejtésemből nem is, ebből mindenki azonnal rájön, hogy nem vagyok idevalósi. A bátyámnak könnyű, őt otthon is Dave-nek szólítják, nem olyan feltűnő a különbség, mint a Lorie és a Boglárka között.
-          Honnan tudtad, hogy én készítettem a képeket? Nem láttalak az előbb. – Próbáltam közömbös maradni, de a kíváncsiságom átvette az uralmat a makacsságom felett.
-          Feltűnő jelenség vagy. Mindenki feketében, te pedig itt rohangálsz egy piros mini ruhában. Bárki egyből kiszúrna. – Jött az elég meggyőző válasz zöldszemű részéről, mire zavartan piszkálni kezdtem a színes gyöngyöket a karkötőmön. Imádkoztam, hogy szakítsa félbe valaki ezt a beszélgetést, de tudtam, hogy reménytelen a helyzet, és újra visszatérünk a „lehangoló képek” témához.
-          Őszintén szólva nem tetszenek a fotóid. – Közölte újra lekezelő hangnemben, miután végigfuttatta tekintetét a falon lógó, bekeretezett, fekete-fehér képeken.
-          Őszintén szólva nem tetszik a hangvételed. – Vágtam rá hasonló stílusban, majd védekezően összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. Talán hozzáértője a szakmának? Mert ha igen, csak tessék, itt az alkalom, mutassa meg, ha tud jobbat, olyat, ami mindenkinek megfelel. Hirtelen egy hideg kéz ért a vállamhoz, s, mint valami égi segítség, egy tizedmásodperc múlva Dave csokoládébarna szemei jelentek meg előttem. Elégedetten vigyorgott, amit abban a pillanatban nem tudtam hová tenni.
-          Nagyszerű. Látom összeismerkedtetek.
-          Tessék? – Az előttem álló fiú arcára azonnal ráfagyott az önelégült mosoly, én pedig ösztönösen hátráltam egy lépést, és próbáltam visszatartani a kitörni készülő káromkodássorozatot. Amit valószínű, hogy úgyis csak a bátyám értett volna..
-          Harry, ő a húgom, Lorie. Én viszont nem értem mik ezek az átható, gonosz tekintetek, szóval most léptem.. – Jellemző. Meg akarja úszni ezt az egészet. De addig, amíg el nem magyarázza, mi folyik itt, nem megy sehova.
-          Dave. Megállsz. – Szóltam utána határozottan, majd a karjánál fogva kivonszoltam a folyosóra. A galériában visszhangzó aláfestő zene és az ott tartózkodók halk beszélgetésének moraja elhalkult, miután bezártam magunk mögött az üvegajtót. Dave arcáról az égvilágon semmit nem tudtam leolvasni, ábrázata megszokottan jókedvű volt, csupán egy zavart félmosoly árulkodott arról, hogy nem igazán érti, mi történt az utóbbi pár másodpercben, de amint szúrós tekintetem találkozott az övével, rögtön leesett neki a dolog.
-          Honnan ismeritek ti egymást?- Tértem rögtön a lényegre, jóval dühösebb hangon, mint szerettem volna. Igazából nem is értem, min háborodtam fel, talán az hozott ki a sodromból, hogy a bátyám elfelejtette említeni, hogy egy világsztárral áll közeli kapcsolatban. Ki tudja, miket titkol még előlem?
-           Azt hittem téged nem érdekelnek az ilyenek.Dave nekidőlt a tört fehér tapétával borított falnak, és idegesen pillantott az órájára. Ezt vagy figyelemelterelésnek szánta, vagy ténylegesen aggódik valami miatt. Tudtam, hogy az utóbbi, hiszen ma van a barátnője születésnapja, és megbeszélték, hogy elmennek vacsorázni. Nem akartam őt feltartani a galéria megnyitójával, de fontos volt nekem, hogy itt legyen valaki, aki az egészet elintézte. Hálás voltam neki, és sokat jelent ez számomra. Imádom a barátnőjét, olyan, mintha a nővérem lenne, régóta ismerjük egymást, és ő is megértette, hogy szükségem van Dave-re ma este. Kompromisszumfélét ajánlottam neki, miszerint este tíztől a bátyám szabad, addigra már valamelyest csak elcsendesül a tömeg..
-          Nem is, csak a haverod szépen szólva lefikázta a képeimet. – Újságoltam el neki a történéseket, mire csak egy nevetés-horkantás keveréket hallatott, majd ellökte magát a faltól.
-          És te komolyan elhiszed neki, amit mondott? – Kérdezte vigyorogva, miután visszahúzott a terembe. A hirtelen fény zavarta a szemem, kellett pár másodperc, mire újra hozzászoktam. Értetlenül bámultam Dave-re, aki időközben szerzett valahonnan két pezsgőspoharat, és leültetett egy körasztal mellé. Volt pár ilyen megterítve a látogatók számára, a svédasztalról szabadon lehetett válogatni az italok és aprósütemények közül. Értetlenül bámultam rá egy kis ideig, mire újra felnevetett.
-          Ne vágj ilyen arcot. Egyébként csak szórakozik. – Közölte Dave halál nyugodt fejjel, és belekortyolt a pezsgőjébe. Véletlenszerű dolgok futottak át az agyamon, mint például a terítő pontos színének elemezgetése, a holnapi időjárás, vagy az Olympus következő terméke. A bátyám eközben nyugodtan iszogatott mellettem, nem törődve azzal, hogy ma még volán mögé kell ülnie.
-          Mi van? – Kaptam észbe hirtelen, s akaratlanul is magasabb hangot ütve meg a szokottnál fordultam Dave felé. Mi az, hogy csak szórakozik? Tegye ezt mással, és ne velem. Ha valóban csak poénnak szánta, akkor gratulálok, csillagos ötös, de nekem egyáltalán nem az jött le abból a pár perces beszélgetésből, hogy viccelődni próbálna.
-          El akar bizonytalanítani. – Hát azt sikerült. Most már végképp nem értem mit akarnak ezek ketten. David egészen biztosan tud valamit, amit nekem nem mond el.
-          Nem is ismer. – Reménytelenül kíséreltem menteni a helyzetemet, de már láttam, hogy ez nagyon nem lesz egyszerű. Körbenéztem a teremben, az emberek lassan sétálgattak a falak mellett, alaposan szemügyre véve minden fotót. Máskor nagyon zavar, hogy előttem nézegetik őket, de jelen esetben kisebb gondom is nagyobb ennél. Kíváncsian néztem a bátyámra, aki letette a pezsgőspoharát, kisimította az asztalterítőt, majd mélybarna tekintetét felém fordította.

-          De szeretne.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése