Nem is húznám tovább az időt, mert nekem is mennem kell, szóval kellemes olvasást. Jazz, xx
Photo 2-You’re an eye-cather
2014.június
02.
UK, London,
Hotel Sunfields
Lorie-Anne
Taylor
Egy pillanatra teljesen
lefagytam, nem számítottam senkire a hátam mögül. Akárki is legyen a velem
szembenálló személy, nagyon ügyesnek kellett lennie, hogy ne vegyem észre. Mióta áll itt? Nem láttam az ebédlőben
sem. Mit akarhat? Az üldözési mánia
állandó ellenségem, ha idegenekről van szó. Most sem kerültek el ijesztőbbnél
ijesztőbb gondolatok. Ezzel egyszer kicsinálom magam. Veszélyes. Másodpercekig
állhattam szótlanul, amikor az- időközben 180 cm magasra saccolt-
idegen torokköszörülésével megtörte a kínos csendet.
-
Én…bocsánat. –
Bocsánatot aztán kérhet. Főleg mert majdnem rám hozta a szívbajt. Két okból
kifolyólag hátráltam egy lépést: az egyik az előttem álldogáló közelsége, a
másik talán a kisebbségi-komplexusom. Megfélemlítően magasodott felém, még
akkor is, ha semmi hasonló szándékot nem véltem felfedezni az arcán. Volt egy
kis időm jobban szemügyre venni kivel is van dolgom. Hozzám képest leginkább
egy létrára hasonlított, göndör tincsei rendezetlenül keretezték arcát, igen
megjegyezhető karaktert kölcsönözve neki. Zöldesszürke íriszeit egyenesen az én
sötétbarna tekintetembe fúrta, amibe akaratlanul is belepirultam. Féloldalas,
gödröcskés mosolyából azonban egyáltalán nem lehetett leolvasni semmiféle
bocsánatot.
-
Nos… ha
kinézelődted magad, talán rátérhetnék arra, miért ilyen végtelenül lehangolóak
a fotóid. – Mély hangjából sütött az arrogancia, egészen biztos, hogy láttam
már valahol. Az egoista vigyorával talán minden naiv lányt levesz a lábáról, és
éppen ez teszi felejthetetlenné és egyedivé a vonásait. Viszont ha
kényszerítenének sem jutna eszembe, hogy ki is ő. Előbbi mondatára kíváncsian
felvontam a szemöldököm, hihetetlen, hogy az első szavaival képes volt
felidegesíteni.
-
Én kérek
elnézést!- Tártam szét a karjaimat dühösen, majd éppen hátat fordítottam volna,
ha a még mindig névtelen illető a csuklómnál fogva vissza nem ránt maga felé.
Ez milyen barbár szokás?
-
Látom nem igazán
bírod a kritikát. – Intézte felém lekezelően, miután hajlandó volt elengedni a
kezemet. Általában nem kapom fel hamar a vizet, igenis bírom a kritikát, sőt,
ami azt illeti számítok is ilyenekre, de az, hogy ismeretlenül, ráadásul ilyen
hangnemben beszéljen velem valaki, egyszerűen elviselhetetlen. Mégis mit
képzelt? Hogy mosolyogva szóba elegyedek vele miután nyíltan lehordta a
képeimet? Kezdtem azon gondolkodni, hogy ha gyorsan megfordulok és elfutok,
vajon nem vonom-e magamra túlságosan az emberek figyelmét.. Bizarr ötlet, de
bejöhet.. Végül arra jutottam, hogy a magas sarkú és egyéb hátráltató tényezők
miatt-és mert mégsem lehetek ilyen gyáva- itt kell maradnom.
-
Kihez van
szerencsém? – Próbáltam a legudvariasabban festeni, bár a hanglejtésemből valószínűleg
bármelyik épeszű ember rájött volna, hogy nincs túl sok kedvem ismerkedni.
Zöldszeműn valami meghökkenés féleség futott át, amit nem igazán tudtam mire
vélni, majd miután kérdően félrebillentettem a fejem, tétován nyújtotta felém
jobb kezét, melyet vonakodva bár, de elfogadtam.
-
Harry Styles. –
Pár másodpercre belefeledkeznem tökéletes brit akcentusába, de szerencsére
sikerült visszarángatnia a csúf valóságba következő mondatával. – De én még
mindig nem tudom a te nevedet. – Eldobom az agyam.. Hogy lehet valaki ilyen
bunkó? Emberibb stílusban már nem is tudja közölni a véleményét? És abban a
pillanatban ugrott be, hogy ki is ő. A legjobb barátnőm már legalább két éve
zeng ódákat róluk, akaratlanul is tudom az összes számuk címét, hogy mikor
kinek volt barátnője, hány óra hány perckor koncerteznek a világ
nagyvárosaiban, és azt is, hogy, hogy hívják az egyik tag nagymamájának a
szomszédjának a kutyájának a kölykét. One Direction. Nem tudom először miért
nem ismertem fel őt, hiszen eddig minimum nyolcvanmilliószor hallottam ezt a
nevet. Talán a galéria megnyitója miatti pánik, vagy az, hogy sikeresen rám
hozta a szívbajt.
-
Boginak hívnak.
– Reflexszerűen mondtam ki a nevemet, mire az előttem álló fiú meglepve vetette
rám zöld tekintetét. Nem értettem a reakcióját, kellett egy kis idő, hogy
rájöjjek, magyarul mutatkoztam be neki. – Illetve.. Lorie-Anne. – Ennél
kínosabb már nem is lehetett volna a helyzet, körülbelül olyan vörös pír
önthette el az arcomat, mint a rajtam lévő koktélruha. Nem régóta élek
Angliában, ezért néha előfordul, hogy a Magyarországon használt nevemmel
mutatkozom be. Ha a kiejtésemből nem is, ebből mindenki azonnal rájön, hogy nem
vagyok idevalósi. A bátyámnak könnyű, őt otthon is Dave-nek szólítják, nem
olyan feltűnő a különbség, mint a Lorie és a Boglárka között.
-
Honnan tudtad,
hogy én készítettem a képeket? Nem láttalak az előbb. – Próbáltam közömbös
maradni, de a kíváncsiságom átvette az uralmat a makacsságom felett.
-
Feltűnő jelenség
vagy. Mindenki feketében, te pedig itt rohangálsz egy piros mini ruhában. Bárki
egyből kiszúrna. – Jött az elég meggyőző válasz zöldszemű részéről, mire
zavartan piszkálni kezdtem a színes gyöngyöket a karkötőmön. Imádkoztam, hogy
szakítsa félbe valaki ezt a beszélgetést, de tudtam, hogy reménytelen a
helyzet, és újra visszatérünk a „lehangoló képek” témához.
-
Őszintén szólva
nem tetszenek a fotóid. – Közölte újra lekezelő hangnemben, miután
végigfuttatta tekintetét a falon lógó, bekeretezett, fekete-fehér képeken.
-
Őszintén szólva
nem tetszik a hangvételed. – Vágtam rá hasonló stílusban, majd védekezően
összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. Talán hozzáértője a szakmának? Mert
ha igen, csak tessék, itt az alkalom, mutassa meg, ha tud jobbat, olyat, ami
mindenkinek megfelel. Hirtelen egy hideg kéz ért a vállamhoz, s, mint valami
égi segítség, egy tizedmásodperc múlva Dave csokoládébarna szemei jelentek meg
előttem. Elégedetten vigyorgott, amit abban a pillanatban nem tudtam hová
tenni.
-
Nagyszerű. Látom
összeismerkedtetek.
-
Tessék? – Az
előttem álló fiú arcára azonnal ráfagyott az önelégült mosoly, én pedig ösztönösen
hátráltam egy lépést, és próbáltam visszatartani a kitörni készülő
káromkodássorozatot. Amit valószínű, hogy úgyis csak a bátyám értett volna..
-
Harry, ő a
húgom, Lorie. Én viszont nem értem mik ezek az átható, gonosz tekintetek,
szóval most léptem.. – Jellemző. Meg akarja úszni ezt az egészet. De addig,
amíg el nem magyarázza, mi folyik itt, nem megy sehova.
-
Dave. Megállsz.
– Szóltam utána határozottan, majd a karjánál fogva kivonszoltam a folyosóra. A
galériában visszhangzó aláfestő zene és az ott tartózkodók halk beszélgetésének
moraja elhalkult, miután bezártam magunk mögött az üvegajtót. Dave arcáról az
égvilágon semmit nem tudtam leolvasni, ábrázata megszokottan jókedvű volt,
csupán egy zavart félmosoly árulkodott arról, hogy nem igazán érti, mi történt
az utóbbi pár másodpercben, de amint szúrós tekintetem találkozott az övével,
rögtön leesett neki a dolog.
-
Honnan ismeritek
ti egymást?- Tértem rögtön a lényegre, jóval dühösebb hangon, mint szerettem
volna. Igazából nem is értem, min háborodtam fel, talán az hozott ki a
sodromból, hogy a bátyám elfelejtette említeni, hogy egy világsztárral áll
közeli kapcsolatban. Ki tudja, miket titkol még előlem?
-
Azt hittem téged nem érdekelnek az ilyenek. – Dave nekidőlt a tört fehér tapétával borított falnak,
és idegesen pillantott az órájára. Ezt vagy figyelemelterelésnek szánta, vagy
ténylegesen aggódik valami miatt. Tudtam, hogy az utóbbi, hiszen ma van a
barátnője születésnapja, és megbeszélték, hogy elmennek vacsorázni. Nem akartam
őt feltartani a galéria megnyitójával, de fontos volt nekem, hogy itt legyen
valaki, aki az egészet elintézte. Hálás voltam neki, és sokat jelent ez
számomra. Imádom a barátnőjét, olyan, mintha a nővérem lenne, régóta ismerjük
egymást, és ő is megértette, hogy szükségem van Dave-re ma este.
Kompromisszumfélét ajánlottam neki, miszerint este tíztől a bátyám szabad,
addigra már valamelyest csak elcsendesül a tömeg..
-
Nem is, csak a
haverod szépen szólva lefikázta a képeimet. – Újságoltam el neki a
történéseket, mire csak egy nevetés-horkantás keveréket hallatott, majd ellökte
magát a faltól.
-
És te komolyan
elhiszed neki, amit mondott? – Kérdezte vigyorogva, miután visszahúzott a
terembe. A hirtelen fény zavarta a szemem, kellett pár másodperc, mire újra
hozzászoktam. Értetlenül bámultam Dave-re, aki időközben szerzett valahonnan két
pezsgőspoharat, és leültetett egy körasztal mellé. Volt pár ilyen megterítve a
látogatók számára, a svédasztalról szabadon lehetett válogatni az italok és
aprósütemények közül. Értetlenül bámultam rá egy kis ideig, mire újra
felnevetett.
-
Ne vágj ilyen
arcot. Egyébként csak szórakozik. – Közölte Dave halál nyugodt fejjel, és
belekortyolt a pezsgőjébe. Véletlenszerű dolgok futottak át az agyamon, mint
például a terítő pontos színének elemezgetése, a holnapi időjárás, vagy az
Olympus következő terméke. A bátyám eközben nyugodtan iszogatott mellettem, nem
törődve azzal, hogy ma még volán mögé kell ülnie.
-
Mi van? – Kaptam
észbe hirtelen, s akaratlanul is magasabb hangot ütve meg a szokottnál
fordultam Dave felé. Mi az, hogy csak szórakozik? Tegye ezt mással, és ne
velem. Ha valóban csak poénnak szánta, akkor gratulálok, csillagos ötös, de
nekem egyáltalán nem az jött le abból a pár perces beszélgetésből, hogy
viccelődni próbálna.
-
El akar
bizonytalanítani. – Hát azt sikerült. Most már végképp nem értem mit akarnak
ezek ketten. David egészen biztosan tud valamit, amit nekem nem mond el.
-
Nem is ismer. –
Reménytelenül kíséreltem menteni a helyzetemet, de már láttam, hogy ez nagyon
nem lesz egyszerű. Körbenéztem a teremben, az emberek lassan sétálgattak a
falak mellett, alaposan szemügyre véve minden fotót. Máskor nagyon zavar, hogy
előttem nézegetik őket, de jelen esetben kisebb gondom is nagyobb ennél. Kíváncsian néztem a
bátyámra, aki letette a pezsgőspoharát, kisimította az asztalterítőt, majd
mélybarna tekintetét felém fordította.
-
De szeretne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése