Sziasztok! Jelentkeznék is az első fejezettel, amit képes voltam visszaolvasni. :D Csoda. Na, kellemes olvasást, hagyjatok kommentet.
Design-t majd szintén hozok, ha időm lesz rá, bár ez ami fent már elviselhetetlen. :/ Jazz xx
Photo 1-„Charity”
2014.június
02.
UK, London,
Hotel Sunfields
Lorie-Anne
Taylor
Hátamat a falnak vetve
bámultam kifelé az ablakon, kezemben langyos kávé, olcsó műanyagpohárban, csak
arra várva, hogy végre elfogyasszam. A panoráma csodálatos, ez tagadhatatlan. Fogalmam
sincs, hányadik emeleten vagyunk, ami a szempontból, hogy még vissza kell
találnom a megnyitóra, elég gyászos, de London folyton nyüzsgő utcáira innen a
legjobb a kilátás. Furcsa, hogy először látom teljes egészében a termet, és annyira megkedveltem, mintha a saját lakásom lenne. Lenézve a városra, minden másnak tűnik.
Nem csak kisebbnek, de érdekesebbnek is. Mindig is szerettem kívülről figyelni
a történéseket, most sem volt ez másképp. Fentről az emberek
kiszolgáltatottabbak, nem tudják, hogy valaki esetleg éppen az ő viselkedésüket
tanulmányozza. Lehet az egy ártalmatlan érdeklődő, mint én, vagy akár egy
merénylő is. Bizarr észrevételembe beleborzongtam, és mielőtt még újra
elmerülhettem volna a gondolataimban, egy kedvtelen, érdes hangot hallottam meg
a hátam mögül.
-
Miss Taylor, Mr.
Benson üzeni, ha nem akar elkésni a megnyitóról, legyen szíves lefáradni az
étterembe. – Maximilian volt az, a portás. Valójában rendkívül szerethető
öregember, mialatt a galériámat rendeztem be, egész jó kapcsolat szövődött
kettőnk között. Reggel, amikor bejövök a hotelba, mindig hozok neki is sajtos
kiflit az útba eső pékségből, amit természetesen illedelmes úr módjára rendszerint
visszautasít. De sosem hagyom magam, ott maradok vele, amíg megeszi, közben
pedig elbeszélgetünk. Nem nagy dolgokról, általában szóba kerül az időjárás, a
legutóbbi teniszmeccs eredménye, vagy, hogy ki lesz a szálloda következő
„sztárvendége”.
-
Azonnal megyek.
– Intéztem felé egy halvány mosolyt, majd felvettem a táskámat, és a földszint
felé vettem az irányt. A Sunfields Hotel London egyik leghíresebb szállodája.
Nagyszabású rendezvények helyéül szolgál, világhírű színészeket, sportolókat,
énekeseket fogad, vagy éppen csak várja a vastagabb pénztárcával rendelkező
vendégeket. Most egy jótékonysági eseményt tartanak itt, koncertekkel,
aukciókkal, kiállításokkal. A befolyt összeget a „Just Breathe” alapítványnak
adományozzák, amely tüdőbetegségekben szenvedő gyerekeken segít. Mr. Benson
pedig az est fő szervezője, kétségbeesetten próbálja az önzetlen segítő képét
adni, mindenkivel túlzottan kedves, a műmosoly folyamatosan ott virít ráncosodó
arcán, de aki egy kicsit is épeszű, észreveszi, hogy ez csak látszat. A pénz
mozgatja, az egész felhajtást csak a hírnév miatt rendezte. És ugye mi is lenne
jobb alkalom a céged fényezésére, mint egy jótékonysági esemény egy neves
szállodában? A nyitóestet élőben közvetítik, a tévénézők pedig kanyar nélkül
elhisznek mindent, amit hallanak. Kár, hogy valójában nagyon kevesen mozdítják
meg akár a kisujjukat is itt az adományozásért.
A
lift apró, folyamatosan ismétlődő, kattogó hangot adott ki, ahányszor
süllyedtünk egy emeletet. Nem szeretem ezt a szerkezetet, bezártság érzet fog
el amikor belépek ide. Szerencsémre könnyített a helyzeten az, hogy egyedül én
tartózkodtam a szűkös kabinban. Ha még vagy heten bezsúfolódnak ide, biztosan
elhányom magam.. Amikor az ajtó kinyílt, nem kellett sokat keresgélnem, rögtön
megtaláltam a bátyámat, aki bármilyen társaságban kitűnik a magasságával. Én
anya génjeit örököltem, a 165 centimmel még az átlag mércét sem tudom megütni.
Van néha hátránya is annak, hogy kicsi vagy..
-
David!- Lóbáltam meg a kezemet a levegőben a testvéremet szólítva, miközben
sűrűn szabadkozva törtem utat az egyre csak sokasodó vendégseregben. A
legtöbben öltönyben, még a nők is sötétebb ruhákat választottak a nyitóestre.
Őszintén, nem értem, mivel nyár van. Eléggé feltűnő lehettem abban a pirosas koktélruhában, amiben ráadásul még nem is éreztem jól magam. Nem
vagyok sem szép, sem csinos, a nem létező stílusom bár eléggé változatos, de
ebbe a puccos szoknyák biztosan nem férnek bele. David egy száznyolcvan fokos
fordulatot véve, amint meghallotta a hangomat, el is indult felém, karon
ragadott, és csaknem kivonszolt a tömegből. Végül egy gondosan megterített,
hatszemélyes körasztal mellett állt meg, én pedig a hirtelen lendülettől
vezérelve le is huppantam az egyik hozzá tartozó székre.
-
Háborús helyzet van, Törpe. Csak óvatosan a szálloda területén!- Mint mondtam,
vannak negatív velejárói is annak, hogy alacsony vagy. Például az idegesítő
becenevek. Bár ez már négyéves koromban rám ragadt, azóta sem tudtam megszokni.
Csakhogy David jó testvérhez hűen előszeretettel feszegeti a tűrőképességem
határait. Mentségére legyen mondva, ezt a tulajdonságát ellensúlyozza azzal,
hogy jobban szeret engem saját magánál. Az viszont már nagy szó. Pár
másodpercig csendben ültünk, unottan vizslattam a barokkosan díszített ajtón
belépő emberek arcát, de igyekeztem kerülni a tekintetüket.
-
Csak Benson meg ne találjon…- Súgtam oda David-nek áthajolva az asztal fölött,
majd idegesen dobolni kezdtem a villával a selyemterítőn. Hát…az etikett nem az
én világom. Képtelen vagyok minden apró szabályt betartani, utálom az
éttermeket, és legtöbbször kínosan is érzem magam, ha valamilyen okból
kifolyólag kénytelen vagyok ilyesmire vetemedni. Általában sikerül ételfoltot
hagyni a ruhámon, elkenni a sminkemet, vagy elesni a saját lábamban. Mr.
Benson-t kerestem, hátha feltűnik a semmiből mellettem, és esetleg egy
erőltetett csevelybe merülünk, de egészen addig nem találtam, amíg a terem
végében elhelyezett színpad félét meg nem világította egy enyhe reflektor, és
ő, a rendezvény fő szervezője, amint azt már sokszor hangoztatta, fel nem
lépdelt rá pingvinjelmezben. Tisztességes nevén szmoking, viszont akik irtóznak
az ehhez hasonló kiöltözéstől, szívesen aggatnak rá más jelzőket is.
-
Krhmm..- Kezdte torokköszörüléssel hosszúnak ígérkező beszédét az ötvenes
éveiben járó férfi, majd csíptetős mappáját felemelve közelebb hajolt a
mikrofonhoz. – Mint tudjuk, a „Just Breathe” alapítvány tüdőbeteg gyerekeken
segít. Ez az Egyesült Királyság egyik legnagyobb önkéntes szervezete, és már a
megnyitó előtt hatalmas összeget sikerült gyűjtenünk a jövő generáció
egészséges, boldog életének fenntartásának érdekében. Köszönjük a támogatóknak,
és azoknak a nagylelkű adományozóknak, akik nem sajnáltak akár csak egy kicsit
is feláldozni a saját jövedelmükből. A 2013-as adatok alapján…- Folytatta
monoton hangon, és közel fél órás monológjában felsorolta az összes támogatót,
akik nélkül természetesen a bányászbéka feneke alatt harminc méterrel lenne az
egészségügyi ellátás. Köszönetet mondott a szálloda igazgatójának, a
személyzetnek, ismertette az eheti programot( az esemény egy héten keresztül
szervez különböző programokat, valamennyi bevétele teljes egészében az
alapítványnak megy), és bemutatott egy fiatal, és ígéretes tehetséget, aki most
próbálgatja szárnyait a fotográfia világában( szó szerint mondta, igen, ez én
lennék). Az első galériám megnyitója éppen ma lesz, ezért járok már ide két
hete minden nap, hogy a lehető legjobb benyomást sikerüljön kelteni a
lehetséges jövőbeli támogatókban. Ha rólam van szó, nagy ívben…nem érdekel,
hogy mit gondolnak rólam, akár hobbi szinten is űzném a fotózás témát, ha David
nem szajkózná folyamatosan, hogy ezzel még nagyon sokra tudok menni. Ő
„menedzsel”, nélküle sehol sem lennék, remek üzleti érzéke van.
Benson
még a beszéd után bemutatott jó pár embert, akik a héten közreműködnek, aztán
megkérte a vendégeket, hogy egy pezsgő elfogyasztása után fáradjanak fel a
tizenegyedik emeletre, ahol hivatalosan is megnyithatom a kiállítást. Már előre
féltem, nem vagyok jó a beszédekben, ha sok ember előtt kell szerepelnem, akkor
gyakran sikerül a körülöttem lévők agyára mennem az idegeskedésemmel.
Mielőtt
még a tömeg elindult volna a folyosóra, hogy feljussanak a tizenegyedikre, én
David-del az oldalamon kislisszoltam és feszültség levezetésképpen lépcsőn
tettük meg a maratoni távot az emeletre. Rendesen kipirultam, ezért még a megnyitó
előtt meglátogattam a női mosdót, hogy rendbe tegyem a sminkemet és a hajamat.
Azért mégsem lenne a legjobb mosott rongyként megjelenni az „elit” előtt. Úgy
húsz percen belül mindenki felvonszolta magát, én pedig halálra aggódtam magam,
ugyanis semmi konkrétumom nincs, ami esetleg elhangozhatna a köszöntőben. Nem
mertem végignézi az engem figyelő arcokon, így is elég kínos volt a helyzet.
Mr. Benson először köszöntötte a résztvevőket, majd átadta a szót nekem, én
pedig ott álltam egy mikrofonnal a kezemben, teljesen falfehér arccal,
lefagyva. Hirtelen még a nevemet is elfelejtettem. Körbenéztem, és amikor
észrevettem David biztató pillantását, nagy nehezen elkezdtem a mondandómat.
-
Nos.. Hát.. Én Lorie-Anne Taylor vagyok és.. köszönöm mindenkinek, aki
megtisztelt azzal, hogy meglátogatta egy pályakezdő fotós első galériáját.. Tényleg…
köszönöm.. És… a képekről csak annyit
szeretnék mondani, hogy mind fekete-fehér egy-egy apró színes részlettel.. Igazából.. Belemagyarázhatnak akármit, amit
szeretnének, mert ugye miről szól a művészet, de amikor én ezeket készítettem,
egyszerűen csak ilyen volt a hangulatom Sajnálom, ez illúziórombolás a javából…
De azért remélem tetszeni fognak, ugyanis amiket megvesznek, és… talán
megpróbálkoznak azzal, hogy kitegyék a falra, az ezekből befolyó összeg egy az egyben a „Just Breathe” alapítvány számlájára megy… Szóval… köszönöm
még egyszer.. – Fejeztem be az elég szenvedősre sikerült, rögtönzött
„köszöntést”, aztán gyorsan próbáltam elbújni David mögött, nehogy egy felső
tízezerből való megtaláljon, és a képeimről kezdjen el felszínesen társalogni,
mintha értene hozzá. Már attól kisebbségi érzésem támad, hogy egy terembe
kerültem ezekkel az emberekkel, pláne attól, hogy Isten ments szóba is kelljen
állnom velük. Dave persze sikeresen hárított mindenfajta közeledést a vendégek
részéről, ő rendezte a Benson-nal való beszélgetést is, mint valami „szóvivő”,
míg én csendben meghúzódtam egy paraván mellett, és ismerős arcok után kezdtem
kutatni. Reménykedtem, hogy a szüleim és a legjobb barátnőm gépe ideér a
megnyitóra, de mivel eddig még nem találtam őket, valószínűleg csak a későbbi
járattal tudnak utazni. Hirtelen szem elől tévesztettem a bátyámat, és már
kezdtem pánikba esni, hogy eltűnt, kész, vége, itt hagyott, egyedül kell
lerendeznem mindent, amikor egy hűvös érintést éreztem a vállamon. Két
lehetőség volt. Vagy David, vagy anyáék. De a szüleim valószínűleg hatalmas
ölelésekkel és puszikkal köszöntenének rögtön, jó magyar szokáshoz híven, ezért
az utolsó tippem csakis David maradt. Lassan megfordultam, de tévednem kellett.