Photo 1- "Charity"

Sziasztok! Jelentkeznék is az első fejezettel, amit képes voltam visszaolvasni. :D Csoda.  Na, kellemes olvasást, hagyjatok kommentet. Design-t majd szintén hozok, ha időm lesz rá, bár ez ami fent már elviselhetetlen. :/   Jazz xx

Photo 1-„Charity”

2014.június 02.

UK, London, Hotel Sunfields

Lorie-Anne Taylor

Hátamat a falnak vetve bámultam kifelé az ablakon, kezemben langyos kávé, olcsó műanyagpohárban, csak arra várva, hogy végre elfogyasszam. A panoráma csodálatos, ez tagadhatatlan. Fogalmam sincs, hányadik emeleten vagyunk, ami a szempontból, hogy még vissza kell találnom a megnyitóra, elég gyászos, de London folyton nyüzsgő utcáira innen a legjobb a kilátás. Furcsa, hogy először látom teljes egészében a termet, és annyira megkedveltem, mintha a saját lakásom lenne. Lenézve a városra, minden másnak tűnik. Nem csak kisebbnek, de érdekesebbnek is. Mindig is szerettem kívülről figyelni a történéseket, most sem volt ez másképp. Fentről az emberek kiszolgáltatottabbak, nem tudják, hogy valaki esetleg éppen az ő viselkedésüket tanulmányozza. Lehet az egy ártalmatlan érdeklődő, mint én, vagy akár egy merénylő is. Bizarr észrevételembe beleborzongtam, és mielőtt még újra elmerülhettem volna a gondolataimban, egy kedvtelen, érdes hangot hallottam meg a hátam mögül.

-          Miss Taylor, Mr. Benson üzeni, ha nem akar elkésni a megnyitóról, legyen szíves lefáradni az étterembe. – Maximilian volt az, a portás. Valójában rendkívül szerethető öregember, mialatt a galériámat rendeztem be, egész jó kapcsolat szövődött kettőnk között. Reggel, amikor bejövök a hotelba, mindig hozok neki is sajtos kiflit az útba eső pékségből, amit természetesen illedelmes úr módjára rendszerint visszautasít. De sosem hagyom magam, ott maradok vele, amíg megeszi, közben pedig elbeszélgetünk. Nem nagy dolgokról, általában szóba kerül az időjárás, a legutóbbi teniszmeccs eredménye, vagy, hogy ki lesz a szálloda következő „sztárvendége”.

-          Azonnal megyek. – Intéztem felé egy halvány mosolyt, majd felvettem a táskámat, és a földszint felé vettem az irányt. A Sunfields Hotel London egyik leghíresebb szállodája. Nagyszabású rendezvények helyéül szolgál, világhírű színészeket, sportolókat, énekeseket fogad, vagy éppen csak várja a vastagabb pénztárcával rendelkező vendégeket. Most egy jótékonysági eseményt tartanak itt, koncertekkel, aukciókkal, kiállításokkal. A befolyt összeget a „Just Breathe” alapítványnak adományozzák, amely tüdőbetegségekben szenvedő gyerekeken segít. Mr. Benson pedig az est fő szervezője, kétségbeesetten próbálja az önzetlen segítő képét adni, mindenkivel túlzottan kedves, a műmosoly folyamatosan ott virít ráncosodó arcán, de aki egy kicsit is épeszű, észreveszi, hogy ez csak látszat. A pénz mozgatja, az egész felhajtást csak a hírnév miatt rendezte. És ugye mi is lenne jobb alkalom a céged fényezésére, mint egy jótékonysági esemény egy neves szállodában? A nyitóestet élőben közvetítik, a tévénézők pedig kanyar nélkül elhisznek mindent, amit hallanak. Kár, hogy valójában nagyon kevesen mozdítják meg akár a kisujjukat is itt az adományozásért.

A lift apró, folyamatosan ismétlődő, kattogó hangot adott ki, ahányszor süllyedtünk egy emeletet. Nem szeretem ezt a szerkezetet, bezártság érzet fog el amikor belépek ide. Szerencsémre könnyített a helyzeten az, hogy egyedül én tartózkodtam a szűkös kabinban. Ha még vagy heten bezsúfolódnak ide, biztosan elhányom magam.. Amikor az ajtó kinyílt, nem kellett sokat keresgélnem, rögtön megtaláltam a bátyámat, aki bármilyen társaságban kitűnik a magasságával. Én anya génjeit örököltem, a 165 centimmel még az átlag mércét sem tudom megütni. Van néha hátránya is annak, hogy kicsi vagy..

- David!- Lóbáltam meg a kezemet a levegőben a testvéremet szólítva, miközben sűrűn szabadkozva törtem utat az egyre csak sokasodó vendégseregben. A legtöbben öltönyben, még a nők is sötétebb ruhákat választottak a nyitóestre. Őszintén, nem értem, mivel nyár van. Eléggé feltűnő lehettem abban a pirosas koktélruhában, amiben ráadásul még nem is éreztem jól magam. Nem vagyok sem szép, sem csinos, a nem létező stílusom bár eléggé változatos, de ebbe a puccos szoknyák biztosan nem férnek bele. David egy száznyolcvan fokos fordulatot véve, amint meghallotta a hangomat, el is indult felém, karon ragadott, és csaknem kivonszolt a tömegből. Végül egy gondosan megterített, hatszemélyes körasztal mellett állt meg, én pedig a hirtelen lendülettől vezérelve le is huppantam az egyik hozzá tartozó székre.

- Háborús helyzet van, Törpe. Csak óvatosan a szálloda területén!- Mint mondtam, vannak negatív velejárói is annak, hogy alacsony vagy. Például az idegesítő becenevek. Bár ez már négyéves koromban rám ragadt, azóta sem tudtam megszokni. Csakhogy David jó testvérhez hűen előszeretettel feszegeti a tűrőképességem határait. Mentségére legyen mondva, ezt a tulajdonságát ellensúlyozza azzal, hogy jobban szeret engem saját magánál. Az viszont már nagy szó. Pár másodpercig csendben ültünk, unottan vizslattam a barokkosan díszített ajtón belépő emberek arcát, de igyekeztem kerülni a tekintetüket.

- Csak Benson meg ne találjon…- Súgtam oda David-nek áthajolva az asztal fölött, majd idegesen dobolni kezdtem a villával a selyemterítőn. Hát…az etikett nem az én világom. Képtelen vagyok minden apró szabályt betartani, utálom az éttermeket, és legtöbbször kínosan is érzem magam, ha valamilyen okból kifolyólag kénytelen vagyok ilyesmire vetemedni. Általában sikerül ételfoltot hagyni a ruhámon, elkenni a sminkemet, vagy elesni a saját lábamban. Mr. Benson-t kerestem, hátha feltűnik a semmiből mellettem, és esetleg egy erőltetett csevelybe merülünk, de egészen addig nem találtam, amíg a terem végében elhelyezett színpad félét meg nem világította egy enyhe reflektor, és ő, a rendezvény fő szervezője, amint azt már sokszor hangoztatta, fel nem lépdelt rá pingvinjelmezben. Tisztességes nevén szmoking, viszont akik irtóznak az ehhez hasonló kiöltözéstől, szívesen aggatnak rá más jelzőket is.

- Krhmm..- Kezdte torokköszörüléssel hosszúnak ígérkező beszédét az ötvenes éveiben járó férfi, majd csíptetős mappáját felemelve közelebb hajolt a mikrofonhoz. – Mint tudjuk, a „Just Breathe” alapítvány tüdőbeteg gyerekeken segít. Ez az Egyesült Királyság egyik legnagyobb önkéntes szervezete, és már a megnyitó előtt hatalmas összeget sikerült gyűjtenünk a jövő generáció egészséges, boldog életének fenntartásának érdekében. Köszönjük a támogatóknak, és azoknak a nagylelkű adományozóknak, akik nem sajnáltak akár csak egy kicsit is feláldozni a saját jövedelmükből. A 2013-as adatok alapján…- Folytatta monoton hangon, és közel fél órás monológjában felsorolta az összes támogatót, akik nélkül természetesen a bányászbéka feneke alatt harminc méterrel lenne az egészségügyi ellátás. Köszönetet mondott a szálloda igazgatójának, a személyzetnek, ismertette az eheti programot( az esemény egy héten keresztül szervez különböző programokat, valamennyi bevétele teljes egészében az alapítványnak megy), és bemutatott egy fiatal, és ígéretes tehetséget, aki most próbálgatja szárnyait a fotográfia világában( szó szerint mondta, igen, ez én lennék). Az első galériám megnyitója éppen ma lesz, ezért járok már ide két hete minden nap, hogy a lehető legjobb benyomást sikerüljön kelteni a lehetséges jövőbeli támogatókban. Ha rólam van szó, nagy ívben…nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam, akár hobbi szinten is űzném a fotózás témát, ha David nem szajkózná folyamatosan, hogy ezzel még nagyon sokra tudok menni. Ő „menedzsel”, nélküle sehol sem lennék, remek üzleti érzéke van.

Benson még a beszéd után bemutatott jó pár embert, akik a héten közreműködnek, aztán megkérte a vendégeket, hogy egy pezsgő elfogyasztása után fáradjanak fel a tizenegyedik emeletre, ahol hivatalosan is megnyithatom a kiállítást. Már előre féltem, nem vagyok jó a beszédekben, ha sok ember előtt kell szerepelnem, akkor gyakran sikerül a körülöttem lévők agyára mennem az idegeskedésemmel.

Mielőtt még a tömeg elindult volna a folyosóra, hogy feljussanak a tizenegyedikre, én David-del az oldalamon kislisszoltam és feszültség levezetésképpen lépcsőn tettük meg a maratoni távot az emeletre. Rendesen kipirultam, ezért még a megnyitó előtt meglátogattam a női mosdót, hogy rendbe tegyem a sminkemet és a hajamat. Azért mégsem lenne a legjobb mosott rongyként megjelenni az „elit” előtt. Úgy húsz percen belül mindenki felvonszolta magát, én pedig halálra aggódtam magam, ugyanis semmi konkrétumom nincs, ami esetleg elhangozhatna a köszöntőben. Nem mertem végignézi az engem figyelő arcokon, így is elég kínos volt a helyzet. Mr. Benson először köszöntötte a résztvevőket, majd átadta a szót nekem, én pedig ott álltam egy mikrofonnal a kezemben, teljesen falfehér arccal, lefagyva. Hirtelen még a nevemet is elfelejtettem. Körbenéztem, és amikor észrevettem David biztató pillantását, nagy nehezen elkezdtem a mondandómat.

- Nos.. Hát.. Én Lorie-Anne Taylor vagyok és.. köszönöm mindenkinek, aki megtisztelt azzal, hogy meglátogatta egy pályakezdő fotós első galériáját.. Tényleg… köszönöm..  És… a képekről csak annyit szeretnék mondani, hogy mind fekete-fehér egy-egy apró színes részlettel..  Igazából.. Belemagyarázhatnak akármit, amit szeretnének, mert ugye miről szól a művészet, de amikor én ezeket készítettem, egyszerűen csak ilyen volt a hangulatom Sajnálom, ez illúziórombolás a javából… De azért remélem tetszeni fognak, ugyanis amiket megvesznek, és… talán megpróbálkoznak azzal, hogy kitegyék a falra, az ezekből befolyó összeg egy az egyben a „Just Breathe” alapítvány számlájára megy… Szóval… köszönöm még egyszer.. – Fejeztem be az elég szenvedősre sikerült, rögtönzött „köszöntést”, aztán gyorsan próbáltam elbújni David mögött, nehogy egy felső tízezerből való megtaláljon, és a képeimről kezdjen el felszínesen társalogni, mintha értene hozzá. Már attól kisebbségi érzésem támad, hogy egy terembe kerültem ezekkel az emberekkel, pláne attól, hogy Isten ments szóba is kelljen állnom velük. Dave persze sikeresen hárított mindenfajta közeledést a vendégek részéről, ő rendezte a Benson-nal való beszélgetést is, mint valami „szóvivő”, míg én csendben meghúzódtam egy paraván mellett, és ismerős arcok után kezdtem kutatni. Reménykedtem, hogy a szüleim és a legjobb barátnőm gépe ideér a megnyitóra, de mivel eddig még nem találtam őket, valószínűleg csak a későbbi járattal tudnak utazni. Hirtelen szem elől tévesztettem a bátyámat, és már kezdtem pánikba esni, hogy eltűnt, kész, vége, itt hagyott, egyedül kell lerendeznem mindent, amikor egy hűvös érintést éreztem a vállamon. Két lehetőség volt. Vagy David, vagy anyáék. De a szüleim valószínűleg hatalmas ölelésekkel és puszikkal köszöntenének rögtön, jó magyar szokáshoz híven, ezért az utolsó tippem csakis David maradt. Lassan megfordultam, de tévednem kellett.