Excuse me-infók

Sziasztok! Hát, úgy gondoltam, hogy a héten már hozom a harmadik fejezetet, de elég sok minden közbejött. Mondhatnám, de ez nem igaz. Ugyanis egész héten szinte semmit nem csináltam, csak sajnáltattam magam. Ez ilyen..depis korszak. Nem is tudom..Bocsánat a tőmondatokért, amik esetleg értelmetlenek, a lényeg remélem lejön, hogy még egyelőre nem hozom a következő részt. Hétfőtől táborban leszek, szerintem csak az azutáni héten tudok legközelebb jelentkezni, mivel-bár jó körülmények között- el leszünk zárva a külvilágtól. A nyáron elég sokat olvastam, haladok a kötelezőkkel is, úgyhogy ez most jobban lefoglal, mint az írás. Ihaj-csuhaj. A következő fejezetről annyit mondok, hogy a címe " I'll take you home" és háromnegyed oldal már megvan, az előre tervezett kb. 3-ból. Haladás.
Végül, mivel ez mégiscsak egy 1D fanfic, hallottátok már a srácok új dalát? :) Nekem nagyon bejön, jó a szövege, lehet, hogy csak én magyarázok bele sokat, de ez a Georgia Rose hasonlat nagyon aranyosan lett megírva. Azóta legalább 80 milliószor hallgattam meg, kár, hogy a premierről lemaradok és csak 5 nappal később láthatom. De lehet megkérem anyát, hogy küldje el nekem, viszont akkor is egy napot várnom kell az adatforgalom miatt a telefonomon. Ouch.
Gondolom senkit nem érdekel az én életem, vagyis nincs senki, akit érdekeljen, mivel senki nem olvas, legalábbis nem jeleztek vissza. Örülnék neki, de tudom, hogy felesleges ezzel strapálnom magam, hiszen tényleg nem olvas senki. Ennyit erről.
                                                                                                        Jazz, xx

Photo 2- You're an eye-catcher

Hey everyone! Nos, itt a ballagás, a szerenád és egyéb programok előtt meghoztam az új részt, ami friss, és ropogós(a 2. fele) mivel az elsőt már vagy két hete megírtam. Az előző fejezethez tartozik egy twitter bejegyzés:

Nem is húznám tovább az időt, mert nekem is mennem kell, szóval kellemes olvasást. Jazz,  xx

Photo 2-You’re an eye-cather

2014.június 02.

UK, London, Hotel Sunfields

Lorie-Anne Taylor

Egy pillanatra teljesen lefagytam, nem számítottam senkire a hátam mögül. Akárki is legyen a velem szembenálló személy, nagyon ügyesnek kellett lennie, hogy ne vegyem észre. Mióta áll itt? Nem láttam az ebédlőben sem. Mit akarhat? Az üldözési mánia állandó ellenségem, ha idegenekről van szó. Most sem kerültek el ijesztőbbnél ijesztőbb gondolatok. Ezzel egyszer kicsinálom magam. Veszélyes. Másodpercekig állhattam szótlanul, amikor az- időközben 180 cm magasra saccolt- idegen torokköszörülésével megtörte a kínos csendet.

-          Én…bocsánat. – Bocsánatot aztán kérhet. Főleg mert majdnem rám hozta a szívbajt. Két okból kifolyólag hátráltam egy lépést: az egyik az előttem álldogáló közelsége, a másik talán a kisebbségi-komplexusom. Megfélemlítően magasodott felém, még akkor is, ha semmi hasonló szándékot nem véltem felfedezni az arcán. Volt egy kis időm jobban szemügyre venni kivel is van dolgom. Hozzám képest leginkább egy létrára hasonlított, göndör tincsei rendezetlenül keretezték arcát, igen megjegyezhető karaktert kölcsönözve neki. Zöldesszürke íriszeit egyenesen az én sötétbarna tekintetembe fúrta, amibe akaratlanul is belepirultam. Féloldalas, gödröcskés mosolyából azonban egyáltalán nem lehetett leolvasni semmiféle bocsánatot.

-          Nos… ha kinézelődted magad, talán rátérhetnék arra, miért ilyen végtelenül lehangolóak a fotóid. – Mély hangjából sütött az arrogancia, egészen biztos, hogy láttam már valahol. Az egoista vigyorával talán minden naiv lányt levesz a lábáról, és éppen ez teszi felejthetetlenné és egyedivé a vonásait. Viszont ha kényszerítenének sem jutna eszembe, hogy ki is ő. Előbbi mondatára kíváncsian felvontam a szemöldököm, hihetetlen, hogy az első szavaival képes volt felidegesíteni.

-          Én kérek elnézést!- Tártam szét a karjaimat dühösen, majd éppen hátat fordítottam volna, ha a még mindig névtelen illető a csuklómnál fogva vissza nem ránt maga felé. Ez milyen barbár szokás?

-          Látom nem igazán bírod a kritikát. – Intézte felém lekezelően, miután hajlandó volt elengedni a kezemet. Általában nem kapom fel hamar a vizet, igenis bírom a kritikát, sőt, ami azt illeti számítok is ilyenekre, de az, hogy ismeretlenül, ráadásul ilyen hangnemben beszéljen velem valaki, egyszerűen elviselhetetlen. Mégis mit képzelt? Hogy mosolyogva szóba elegyedek vele miután nyíltan lehordta a képeimet? Kezdtem azon gondolkodni, hogy ha gyorsan megfordulok és elfutok, vajon nem vonom-e magamra túlságosan az emberek figyelmét.. Bizarr ötlet, de bejöhet.. Végül arra jutottam, hogy a magas sarkú és egyéb hátráltató tényezők miatt-és mert mégsem lehetek ilyen gyáva- itt kell maradnom.

-          Kihez van szerencsém? – Próbáltam a legudvariasabban festeni, bár a hanglejtésemből valószínűleg bármelyik épeszű ember rájött volna, hogy nincs túl sok kedvem ismerkedni. Zöldszeműn valami meghökkenés féleség futott át, amit nem igazán tudtam mire vélni, majd miután kérdően félrebillentettem a fejem, tétován nyújtotta felém jobb kezét, melyet vonakodva bár, de elfogadtam.

-          Harry Styles. – Pár másodpercre belefeledkeznem tökéletes brit akcentusába, de szerencsére sikerült visszarángatnia a csúf valóságba következő mondatával. – De én még mindig nem tudom a te nevedet. – Eldobom az agyam.. Hogy lehet valaki ilyen bunkó? Emberibb stílusban már nem is tudja közölni a véleményét? És abban a pillanatban ugrott be, hogy ki is ő. A legjobb barátnőm már legalább két éve zeng ódákat róluk, akaratlanul is tudom az összes számuk címét, hogy mikor kinek volt barátnője, hány óra hány perckor koncerteznek a világ nagyvárosaiban, és azt is, hogy, hogy hívják az egyik tag nagymamájának a szomszédjának a kutyájának a kölykét. One Direction. Nem tudom először miért nem ismertem fel őt, hiszen eddig minimum nyolcvanmilliószor hallottam ezt a nevet. Talán a galéria megnyitója miatti pánik, vagy az, hogy sikeresen rám hozta a szívbajt.

-          Boginak hívnak. – Reflexszerűen mondtam ki a nevemet, mire az előttem álló fiú meglepve vetette rám zöld tekintetét. Nem értettem a reakcióját, kellett egy kis idő, hogy rájöjjek, magyarul mutatkoztam be neki. – Illetve.. Lorie-Anne. – Ennél kínosabb már nem is lehetett volna a helyzet, körülbelül olyan vörös pír önthette el az arcomat, mint a rajtam lévő koktélruha. Nem régóta élek Angliában, ezért néha előfordul, hogy a Magyarországon használt nevemmel mutatkozom be. Ha a kiejtésemből nem is, ebből mindenki azonnal rájön, hogy nem vagyok idevalósi. A bátyámnak könnyű, őt otthon is Dave-nek szólítják, nem olyan feltűnő a különbség, mint a Lorie és a Boglárka között.

-          Honnan tudtad, hogy én készítettem a képeket? Nem láttalak az előbb. – Próbáltam közömbös maradni, de a kíváncsiságom átvette az uralmat a makacsságom felett.

-          Feltűnő jelenség vagy. Mindenki feketében, te pedig itt rohangálsz egy piros mini ruhában. Bárki egyből kiszúrna. – Jött az elég meggyőző válasz zöldszemű részéről, mire zavartan piszkálni kezdtem a színes gyöngyöket a karkötőmön. Imádkoztam, hogy szakítsa félbe valaki ezt a beszélgetést, de tudtam, hogy reménytelen a helyzet, és újra visszatérünk a „lehangoló képek” témához.

-          Őszintén szólva nem tetszenek a fotóid. – Közölte újra lekezelő hangnemben, miután végigfuttatta tekintetét a falon lógó, bekeretezett, fekete-fehér képeken.

-          Őszintén szólva nem tetszik a hangvételed. – Vágtam rá hasonló stílusban, majd védekezően összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. Talán hozzáértője a szakmának? Mert ha igen, csak tessék, itt az alkalom, mutassa meg, ha tud jobbat, olyat, ami mindenkinek megfelel. Hirtelen egy hideg kéz ért a vállamhoz, s, mint valami égi segítség, egy tizedmásodperc múlva Dave csokoládébarna szemei jelentek meg előttem. Elégedetten vigyorgott, amit abban a pillanatban nem tudtam hová tenni.

-          Nagyszerű. Látom összeismerkedtetek.

-          Tessék? – Az előttem álló fiú arcára azonnal ráfagyott az önelégült mosoly, én pedig ösztönösen hátráltam egy lépést, és próbáltam visszatartani a kitörni készülő káromkodássorozatot. Amit valószínű, hogy úgyis csak a bátyám értett volna..

-          Harry, ő a húgom, Lorie. Én viszont nem értem mik ezek az átható, gonosz tekintetek, szóval most léptem.. – Jellemző. Meg akarja úszni ezt az egészet. De addig, amíg el nem magyarázza, mi folyik itt, nem megy sehova.

-          Dave. Megállsz. – Szóltam utána határozottan, majd a karjánál fogva kivonszoltam a folyosóra. A galériában visszhangzó aláfestő zene és az ott tartózkodók halk beszélgetésének moraja elhalkult, miután bezártam magunk mögött az üvegajtót. Dave arcáról az égvilágon semmit nem tudtam leolvasni, ábrázata megszokottan jókedvű volt, csupán egy zavart félmosoly árulkodott arról, hogy nem igazán érti, mi történt az utóbbi pár másodpercben, de amint szúrós tekintetem találkozott az övével, rögtön leesett neki a dolog.

-          Honnan ismeritek ti egymást?- Tértem rögtön a lényegre, jóval dühösebb hangon, mint szerettem volna. Igazából nem is értem, min háborodtam fel, talán az hozott ki a sodromból, hogy a bátyám elfelejtette említeni, hogy egy világsztárral áll közeli kapcsolatban. Ki tudja, miket titkol még előlem?

-           Azt hittem téged nem érdekelnek az ilyenek. – Dave nekidőlt a tört fehér tapétával borított falnak, és idegesen pillantott az órájára. Ezt vagy figyelemelterelésnek szánta, vagy ténylegesen aggódik valami miatt. Tudtam, hogy az utóbbi, hiszen ma van a barátnője születésnapja, és megbeszélték, hogy elmennek vacsorázni. Nem akartam őt feltartani a galéria megnyitójával, de fontos volt nekem, hogy itt legyen valaki, aki az egészet elintézte. Hálás voltam neki, és sokat jelent ez számomra. Imádom a barátnőjét, olyan, mintha a nővérem lenne, régóta ismerjük egymást, és ő is megértette, hogy szükségem van Dave-re ma este. Kompromisszumfélét ajánlottam neki, miszerint este tíztől a bátyám szabad, addigra már valamelyest csak elcsendesül a tömeg..

-          Nem is, csak a haverod szépen szólva lefikázta a képeimet. – Újságoltam el neki a történéseket, mire csak egy nevetés-horkantás keveréket hallatott, majd ellökte magát a faltól.

-          És te komolyan elhiszed neki, amit mondott? – Kérdezte vigyorogva, miután visszahúzott a terembe. A hirtelen fény zavarta a szemem, kellett pár másodperc, mire újra hozzászoktam. Értetlenül bámultam Dave-re, aki időközben szerzett valahonnan két pezsgőspoharat, és leültetett egy körasztal mellé. Volt pár ilyen megterítve a látogatók számára, a svédasztalról szabadon lehetett válogatni az italok és aprósütemények közül. Értetlenül bámultam rá egy kis ideig, mire újra felnevetett.

-          Ne vágj ilyen arcot. Egyébként csak szórakozik. – Közölte Dave halál nyugodt fejjel, és belekortyolt a pezsgőjébe. Véletlenszerű dolgok futottak át az agyamon, mint például a terítő pontos színének elemezgetése, a holnapi időjárás, vagy az Olympus következő terméke. A bátyám eközben nyugodtan iszogatott mellettem, nem törődve azzal, hogy ma még volán mögé kell ülnie.

-          Mi van? – Kaptam észbe hirtelen, s akaratlanul is magasabb hangot ütve meg a szokottnál fordultam Dave felé. Mi az, hogy csak szórakozik? Tegye ezt mással, és ne velem. Ha valóban csak poénnak szánta, akkor gratulálok, csillagos ötös, de nekem egyáltalán nem az jött le abból a pár perces beszélgetésből, hogy viccelődni próbálna.

-          El akar bizonytalanítani. – Hát azt sikerült. Most már végképp nem értem mit akarnak ezek ketten. David egészen biztosan tud valamit, amit nekem nem mond el.

-          Nem is ismer. – Reménytelenül kíséreltem menteni a helyzetemet, de már láttam, hogy ez nagyon nem lesz egyszerű. Körbenéztem a teremben, az emberek lassan sétálgattak a falak mellett, alaposan szemügyre véve minden fotót. Máskor nagyon zavar, hogy előttem nézegetik őket, de jelen esetben kisebb gondom is nagyobb ennél. Kíváncsian néztem a bátyámra, aki letette a pezsgőspoharát, kisimította az asztalterítőt, majd mélybarna tekintetét felém fordította.

-          De szeretne.

Csak gyorsan..

Hey! Ismét nem fejezettel jelentkezem, és most jön a csúnya magyarázkodás, de haladásnak érzem, hogy a fele már megvan. Az a nagy helyzet, hogy a sulim nagyon rendes és (nem tudom nálatok hogy van) de nyolcadik év végén szóbeliznünk kell matekból és magyarból, ami 29 tételt jelent összesen. Nagyon gáz, mert jövő héten matek, és még pár tételt át sem vettünk..Király. Tényleg. Örülök. Úgyhogy május végéig 99%, hogy nem tudok fejezetet hozni, akkor lesz az utolsó vizsga. Június első hetében számíthattok rá, akkor már több lesz a szabadidőm, a 2. héten viszont elkezdődnek az utolsó programok, szerenád, ballagás stb..Elég mozgalmas nyaram lesz. Szóval csak ezt szerettem volna mondani, a cseréket kirakom, és nem utolsó sorban köszönöm a 375 oldalmegjelenítést. Én ennek személy szerint nagyon örülök, mert ez az első publikált irományom, és mindenféle hirdetés nélkül én ezt nagy dolognak tartom. Tudjátok, aki a kicsit nem becsüli..:) Ennyi lettem volna, bye.                            
                                                                                                           Jazz       xx

Award #1

Sziasztok! Még nem fejezet, de már a fele kész, és amint tudom, hozom, ígérem. Csak mostanság agyon hajtanak minket a vizsgákra való készüléssel, amit most kivételesen nem bánok, mert szeretném, ha jól sikerülnének. Ma kaptam egy ötöst az egyik tételre. Teljesítmény. Ma mondhatni "szabadnapom" volt, a 7. óra után (borzasztó, 3 matek egymás után) jöhettem haza, házit se kaptunk, tanulni sem kell. Yupp. Ennek örömére volt időm készülni a rajzversenyre...egész jó lett, haha. Ééés amiért most ide írok, az az, hogy megkapta a blog az első díját, Denselle-től, köszönöm szépen .<33 Akkor lássunk is neki.

Írj magadról 11 dolgot!

1. Imádok enni.

2. Lételemem a fotózás és a rajzolás.

3. Szeptemberben kezdem a középiskolát, nyelvi tagozaton.

4. Én vagyok a legalacsonyabb az osztályban.

5. Van egy francia barátnőm, egy angol és ciprusi rokonom és pár holland ismerősöm. International.

6. Lóimádó vagyok.

7. Hetedikén születtem, a hetes a szerencseszámom. Furcsa szokásaim kapcsolódnak még ehhez.

8. Június 15.-e egy nagyon-nagyon fontos nap lesz számomra, több szempontból is. 

9. 9 éve táncolok versenyszinten.

10. Elég színes a zenestílusom skálája.

11. Inkább csak magamnak írok. Ez az első olyan történetem, amit publikálok.

Válaszolj 11 kérdésre!

1. Miről írsz szívesen?

Természetesen azokról a témákról, amik érdekelnek. De ha van egy megadott cím egy iskolai fogalmazáshoz, bármerre tudom kerekíteni a történetet. :)

2.Van valamilyen beceneved?

It's awkward, I don't like it. Not public! :D És egyébként is szeretnék anonim maradni. : )

3.Van valamilyen titkos vágyad?

Kövezzetek meg, de elég sok. És ezek közül csak pár fog teljesülni, a többi szürreális és tényleg csak álom. :)

4.Kedvenc filmed / sorozatod?

Kedvenc filmjeim közé tartozik a Villámtolvaj, a Titkok kulcsa és a kedvenc sorozatom a Vámpírnaplók, de csak Klaus miatt lol. :D

5.Van olyan személy, aki befolyásolni tud téged?

A szüleim, az angol-és a magyartanárom. : D Nem vagyok valami befolyásolható, de rájuk általában hallgatok.

6.Van kedvenc városod/ országod?

Ofkorsz. I'm British in my heart. :D Egyébként Kolozsvár és Marosvásárhely gyönyörű. <3

7.Mit csinálsz szívesen szabadidődben?( íráson, olvasáson kívül)

Fotózok, rajzolok, csupa sport ugye? Szeretek a kutyáimmal és a barátaimmal lenni. :)

8.Szoktál sportolni? Ha igen, mit?

R  u  f*ckin' kidding me?! :D Én meg a sport. Ha a rohanás a kutya után és a kötelező tesi óra annak számít, akkor igen. Egyébként mindennél jobban szeretnék lovagolni, csak nem engedhetjük meg.

9.Milyen zenei irányzatokat szeretsz?

Rainbow scale. Bármit meghallgatok, nem kötődök egyetlen előadóhoz sem, mert az kizárt, hogy minden száma jó legyen. Ez alól kivétel Ed Sheeran és a Muse haha. :D Ezen kívül directioner vagyok, mint látszik a blog témáján. 

10.Volt már olyan, hogy nem volt kedved az íráshoz?

Sokszor. Legtöbbször amikor kötelező és határidőre kell. Nem szeretem az elvárásokat.

11.  Ha lehetne egy kívánságod, mi lenne az?

Neee, I hate this question. Nem lenne. :) 

Írj 11 kérdést!

1. Mi inspirált az írásra?

2. Mennyire hallgatsz mások véleményére?

3. Melyik híresség bőrébe bújnál a legszívesebben?

4. Kik számodra a legfontosabbak?

5. Kedvenc könyvbeli karakter, és miért?

6. Kedvenc édesség? (gyatra kérdés)

7. Mit szeretsz magadban?

8.Kedvenc szín?(kill me please)

9. Mi a hobbid?

10. Mit szeretsz Magyarországban?

11. Kedvenc helyed, ahol kikapcsolódhatsz?

Holnap elküldöm, csak már este van, és I'm so tired. Jó éjt <3

Jazz, xx

Photo 1- "Charity"

Sziasztok! Jelentkeznék is az első fejezettel, amit képes voltam visszaolvasni. :D Csoda.  Na, kellemes olvasást, hagyjatok kommentet. Design-t majd szintén hozok, ha időm lesz rá, bár ez ami fent már elviselhetetlen. :/   Jazz xx

Photo 1-„Charity”

2014.június 02.

UK, London, Hotel Sunfields

Lorie-Anne Taylor

Hátamat a falnak vetve bámultam kifelé az ablakon, kezemben langyos kávé, olcsó műanyagpohárban, csak arra várva, hogy végre elfogyasszam. A panoráma csodálatos, ez tagadhatatlan. Fogalmam sincs, hányadik emeleten vagyunk, ami a szempontból, hogy még vissza kell találnom a megnyitóra, elég gyászos, de London folyton nyüzsgő utcáira innen a legjobb a kilátás. Furcsa, hogy először látom teljes egészében a termet, és annyira megkedveltem, mintha a saját lakásom lenne. Lenézve a városra, minden másnak tűnik. Nem csak kisebbnek, de érdekesebbnek is. Mindig is szerettem kívülről figyelni a történéseket, most sem volt ez másképp. Fentről az emberek kiszolgáltatottabbak, nem tudják, hogy valaki esetleg éppen az ő viselkedésüket tanulmányozza. Lehet az egy ártalmatlan érdeklődő, mint én, vagy akár egy merénylő is. Bizarr észrevételembe beleborzongtam, és mielőtt még újra elmerülhettem volna a gondolataimban, egy kedvtelen, érdes hangot hallottam meg a hátam mögül.

-          Miss Taylor, Mr. Benson üzeni, ha nem akar elkésni a megnyitóról, legyen szíves lefáradni az étterembe. – Maximilian volt az, a portás. Valójában rendkívül szerethető öregember, mialatt a galériámat rendeztem be, egész jó kapcsolat szövődött kettőnk között. Reggel, amikor bejövök a hotelba, mindig hozok neki is sajtos kiflit az útba eső pékségből, amit természetesen illedelmes úr módjára rendszerint visszautasít. De sosem hagyom magam, ott maradok vele, amíg megeszi, közben pedig elbeszélgetünk. Nem nagy dolgokról, általában szóba kerül az időjárás, a legutóbbi teniszmeccs eredménye, vagy, hogy ki lesz a szálloda következő „sztárvendége”.

-          Azonnal megyek. – Intéztem felé egy halvány mosolyt, majd felvettem a táskámat, és a földszint felé vettem az irányt. A Sunfields Hotel London egyik leghíresebb szállodája. Nagyszabású rendezvények helyéül szolgál, világhírű színészeket, sportolókat, énekeseket fogad, vagy éppen csak várja a vastagabb pénztárcával rendelkező vendégeket. Most egy jótékonysági eseményt tartanak itt, koncertekkel, aukciókkal, kiállításokkal. A befolyt összeget a „Just Breathe” alapítványnak adományozzák, amely tüdőbetegségekben szenvedő gyerekeken segít. Mr. Benson pedig az est fő szervezője, kétségbeesetten próbálja az önzetlen segítő képét adni, mindenkivel túlzottan kedves, a műmosoly folyamatosan ott virít ráncosodó arcán, de aki egy kicsit is épeszű, észreveszi, hogy ez csak látszat. A pénz mozgatja, az egész felhajtást csak a hírnév miatt rendezte. És ugye mi is lenne jobb alkalom a céged fényezésére, mint egy jótékonysági esemény egy neves szállodában? A nyitóestet élőben közvetítik, a tévénézők pedig kanyar nélkül elhisznek mindent, amit hallanak. Kár, hogy valójában nagyon kevesen mozdítják meg akár a kisujjukat is itt az adományozásért.

A lift apró, folyamatosan ismétlődő, kattogó hangot adott ki, ahányszor süllyedtünk egy emeletet. Nem szeretem ezt a szerkezetet, bezártság érzet fog el amikor belépek ide. Szerencsémre könnyített a helyzeten az, hogy egyedül én tartózkodtam a szűkös kabinban. Ha még vagy heten bezsúfolódnak ide, biztosan elhányom magam.. Amikor az ajtó kinyílt, nem kellett sokat keresgélnem, rögtön megtaláltam a bátyámat, aki bármilyen társaságban kitűnik a magasságával. Én anya génjeit örököltem, a 165 centimmel még az átlag mércét sem tudom megütni. Van néha hátránya is annak, hogy kicsi vagy..

- David!- Lóbáltam meg a kezemet a levegőben a testvéremet szólítva, miközben sűrűn szabadkozva törtem utat az egyre csak sokasodó vendégseregben. A legtöbben öltönyben, még a nők is sötétebb ruhákat választottak a nyitóestre. Őszintén, nem értem, mivel nyár van. Eléggé feltűnő lehettem abban a pirosas koktélruhában, amiben ráadásul még nem is éreztem jól magam. Nem vagyok sem szép, sem csinos, a nem létező stílusom bár eléggé változatos, de ebbe a puccos szoknyák biztosan nem férnek bele. David egy száznyolcvan fokos fordulatot véve, amint meghallotta a hangomat, el is indult felém, karon ragadott, és csaknem kivonszolt a tömegből. Végül egy gondosan megterített, hatszemélyes körasztal mellett állt meg, én pedig a hirtelen lendülettől vezérelve le is huppantam az egyik hozzá tartozó székre.

- Háborús helyzet van, Törpe. Csak óvatosan a szálloda területén!- Mint mondtam, vannak negatív velejárói is annak, hogy alacsony vagy. Például az idegesítő becenevek. Bár ez már négyéves koromban rám ragadt, azóta sem tudtam megszokni. Csakhogy David jó testvérhez hűen előszeretettel feszegeti a tűrőképességem határait. Mentségére legyen mondva, ezt a tulajdonságát ellensúlyozza azzal, hogy jobban szeret engem saját magánál. Az viszont már nagy szó. Pár másodpercig csendben ültünk, unottan vizslattam a barokkosan díszített ajtón belépő emberek arcát, de igyekeztem kerülni a tekintetüket.

- Csak Benson meg ne találjon…- Súgtam oda David-nek áthajolva az asztal fölött, majd idegesen dobolni kezdtem a villával a selyemterítőn. Hát…az etikett nem az én világom. Képtelen vagyok minden apró szabályt betartani, utálom az éttermeket, és legtöbbször kínosan is érzem magam, ha valamilyen okból kifolyólag kénytelen vagyok ilyesmire vetemedni. Általában sikerül ételfoltot hagyni a ruhámon, elkenni a sminkemet, vagy elesni a saját lábamban. Mr. Benson-t kerestem, hátha feltűnik a semmiből mellettem, és esetleg egy erőltetett csevelybe merülünk, de egészen addig nem találtam, amíg a terem végében elhelyezett színpad félét meg nem világította egy enyhe reflektor, és ő, a rendezvény fő szervezője, amint azt már sokszor hangoztatta, fel nem lépdelt rá pingvinjelmezben. Tisztességes nevén szmoking, viszont akik irtóznak az ehhez hasonló kiöltözéstől, szívesen aggatnak rá más jelzőket is.

- Krhmm..- Kezdte torokköszörüléssel hosszúnak ígérkező beszédét az ötvenes éveiben járó férfi, majd csíptetős mappáját felemelve közelebb hajolt a mikrofonhoz. – Mint tudjuk, a „Just Breathe” alapítvány tüdőbeteg gyerekeken segít. Ez az Egyesült Királyság egyik legnagyobb önkéntes szervezete, és már a megnyitó előtt hatalmas összeget sikerült gyűjtenünk a jövő generáció egészséges, boldog életének fenntartásának érdekében. Köszönjük a támogatóknak, és azoknak a nagylelkű adományozóknak, akik nem sajnáltak akár csak egy kicsit is feláldozni a saját jövedelmükből. A 2013-as adatok alapján…- Folytatta monoton hangon, és közel fél órás monológjában felsorolta az összes támogatót, akik nélkül természetesen a bányászbéka feneke alatt harminc méterrel lenne az egészségügyi ellátás. Köszönetet mondott a szálloda igazgatójának, a személyzetnek, ismertette az eheti programot( az esemény egy héten keresztül szervez különböző programokat, valamennyi bevétele teljes egészében az alapítványnak megy), és bemutatott egy fiatal, és ígéretes tehetséget, aki most próbálgatja szárnyait a fotográfia világában( szó szerint mondta, igen, ez én lennék). Az első galériám megnyitója éppen ma lesz, ezért járok már ide két hete minden nap, hogy a lehető legjobb benyomást sikerüljön kelteni a lehetséges jövőbeli támogatókban. Ha rólam van szó, nagy ívben…nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam, akár hobbi szinten is űzném a fotózás témát, ha David nem szajkózná folyamatosan, hogy ezzel még nagyon sokra tudok menni. Ő „menedzsel”, nélküle sehol sem lennék, remek üzleti érzéke van.

Benson még a beszéd után bemutatott jó pár embert, akik a héten közreműködnek, aztán megkérte a vendégeket, hogy egy pezsgő elfogyasztása után fáradjanak fel a tizenegyedik emeletre, ahol hivatalosan is megnyithatom a kiállítást. Már előre féltem, nem vagyok jó a beszédekben, ha sok ember előtt kell szerepelnem, akkor gyakran sikerül a körülöttem lévők agyára mennem az idegeskedésemmel.

Mielőtt még a tömeg elindult volna a folyosóra, hogy feljussanak a tizenegyedikre, én David-del az oldalamon kislisszoltam és feszültség levezetésképpen lépcsőn tettük meg a maratoni távot az emeletre. Rendesen kipirultam, ezért még a megnyitó előtt meglátogattam a női mosdót, hogy rendbe tegyem a sminkemet és a hajamat. Azért mégsem lenne a legjobb mosott rongyként megjelenni az „elit” előtt. Úgy húsz percen belül mindenki felvonszolta magát, én pedig halálra aggódtam magam, ugyanis semmi konkrétumom nincs, ami esetleg elhangozhatna a köszöntőben. Nem mertem végignézi az engem figyelő arcokon, így is elég kínos volt a helyzet. Mr. Benson először köszöntötte a résztvevőket, majd átadta a szót nekem, én pedig ott álltam egy mikrofonnal a kezemben, teljesen falfehér arccal, lefagyva. Hirtelen még a nevemet is elfelejtettem. Körbenéztem, és amikor észrevettem David biztató pillantását, nagy nehezen elkezdtem a mondandómat.

- Nos.. Hát.. Én Lorie-Anne Taylor vagyok és.. köszönöm mindenkinek, aki megtisztelt azzal, hogy meglátogatta egy pályakezdő fotós első galériáját.. Tényleg… köszönöm..  És… a képekről csak annyit szeretnék mondani, hogy mind fekete-fehér egy-egy apró színes részlettel..  Igazából.. Belemagyarázhatnak akármit, amit szeretnének, mert ugye miről szól a művészet, de amikor én ezeket készítettem, egyszerűen csak ilyen volt a hangulatom Sajnálom, ez illúziórombolás a javából… De azért remélem tetszeni fognak, ugyanis amiket megvesznek, és… talán megpróbálkoznak azzal, hogy kitegyék a falra, az ezekből befolyó összeg egy az egyben a „Just Breathe” alapítvány számlájára megy… Szóval… köszönöm még egyszer.. – Fejeztem be az elég szenvedősre sikerült, rögtönzött „köszöntést”, aztán gyorsan próbáltam elbújni David mögött, nehogy egy felső tízezerből való megtaláljon, és a képeimről kezdjen el felszínesen társalogni, mintha értene hozzá. Már attól kisebbségi érzésem támad, hogy egy terembe kerültem ezekkel az emberekkel, pláne attól, hogy Isten ments szóba is kelljen állnom velük. Dave persze sikeresen hárított mindenfajta közeledést a vendégek részéről, ő rendezte a Benson-nal való beszélgetést is, mint valami „szóvivő”, míg én csendben meghúzódtam egy paraván mellett, és ismerős arcok után kezdtem kutatni. Reménykedtem, hogy a szüleim és a legjobb barátnőm gépe ideér a megnyitóra, de mivel eddig még nem találtam őket, valószínűleg csak a későbbi járattal tudnak utazni. Hirtelen szem elől tévesztettem a bátyámat, és már kezdtem pánikba esni, hogy eltűnt, kész, vége, itt hagyott, egyedül kell lerendeznem mindent, amikor egy hűvös érintést éreztem a vállamon. Két lehetőség volt. Vagy David, vagy anyáék. De a szüleim valószínűleg hatalmas ölelésekkel és puszikkal köszöntenének rögtön, jó magyar szokáshoz híven, ezért az utolsó tippem csakis David maradt. Lassan megfordultam, de tévednem kellett.         

~Prologue

Sziasztok! Egy fanfiction-nel jelentkeznék, remélem sokan fogtok örülni neki, mivel 1D-s, és szeretném, ha minél több kommentet hagynátok majd a fejezetek alatt. Úgy értem nem a szokásos "Szupervolt, kövit!" sablonra gondolok, hanem kritikákra, véleményekre vagyok kíváncsi. A design-nak sem nevezhető dolgot még nem kell nézni, csak hirtelen kellett valami, és most nincs időm nekiülni egy jobb fejlécnek. Kicsit új stílusban fogom majd hozni a részeket, bizonytalan időközönként, mivel most év vége felé elég sokat kell tanulni a vizsgákra. Hope you'll like it. xx  P.s.: a blog címe Photographs about us.

Prologue

Egy jótékonysági rendezvény sokak életét megváltoztathatja. Még azokét is, akik éppen azért vesznek részt rajta, hogy másokon segítsenek. A csillogás, az elegancia aznap mindenkit a londoni Sunfields Hotel-be vonzott. Szánalmas, hogy mennyire próbálkoznak jó színben feltüntetni ezt az egész parádét. Egy pillanatra sikerült elhinnem, hogy tényleg a beteg gyerekekért teszik, de amint megjelentek a szervezők, a különböző tévécsatornák közvetítői, egyre inkább elkapott a hányinger. Igazából tökéletes munkát végeztek. A média előtt bámulatosan eljátszották a szerepüket, együtt éreztek, buzdították a nézőket és az odalátogatókat az adományozásra. A befolyt összeget valóban a kórházak számlájára utalták, és én csak ezért vagyok itt. Őket nem érdekli más, csak hogy fényesítsék a hírnevüket. Ez az egész hercehurca csak arra volt jó, hogy támogatókat szerezzenek, hogy kihasználják a tudatlan emberek hiszékenységét. Undorító. Nem vagyok rosszindulatú, de ez már a képmutatás teteje. Gondolom, feltettétek már magatokban a kérdést, hogy akkor mit is keresek itt? Vagy ki vagyok én? Lorie-Anne Taylor, pályakezdő, de sikeres természetfotós, akit jelen pillanatban több millióan képesek lennének megölni. Származásom szerint félig magyar vagyok, tulajdonképpen az eddigi életemet ott töltöttem, viszont a lehetőségek jobbnak ígérkeztek külföldön. Ez be is jött, hamar felfigyeltek rám és ajánlatot is kaptam, hogy kiállíthatom a képeimet a ’Just Breathe’ nevezetű jótékonysági fesztiválon, amit egy múltbéli eseményre tekintettel azonnal el is fogadtam. Itt kezdtek bonyolódni a dolgok…de ne szaladjunk annyira előre.